Fejezetcím: Jobb holtan
Szereplõk: más szereplő, Voldemort
Jellemzõk: Általános, Dráma, Sötét, Akció/Kaland, Horror
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Szereplő halála
Leírás: Létezik-e olyasmi, hogy valaki egy könyv által hal meg? Igen. Mindegyik Black lány másként dolgozza fel a hírt, hogy családjuk már soha sem lehet olyan, mint rég.
A vonat végre valahára begördült a kilenc és 3/4. vágányra, a tanulók kitódultak fülkéikből, egyenesen integető szüleik irányába. Bellatrix szállt le utoljára, már nagyon várta, hogy meglássa apját, anyját, valamiféle védelem reményében a sok baljós esemény után.
Nagyokat szippantott a friss levegőből, s csomagjait cipelve elkezdett nézelődni a tömegben, de a szüleinek se híre, se hamva nem volt. Először úgy vélte, biztosan késnek kicsit, és pár perccel később érkeznek, de fél óra várakozás után elkezdett aggódni. Átfésülte az egész pályaudvart, de nem bukkant rá egyik családtagjára sem, és egy maroknyi knúttal a zsebében nem tudott még a Kóbor Grimbuszra sem felszállni.
Egyedül annak örülhetett, hogy Vihart nem büntették meg túlságosan, csak egy időre kitiltották a bagolyházból, egész út alatt ezen gondolkozott, amíg gyalog indult el késő délután, a félhomályban haza.
Késő este ért haza, miután jó sokat gyalogolt, alaposan leizzadt, és a hűvös levegőtől pedig szinte ráfagyott a víz a homlokára. Úgy érezte, kiköpi a tüdejét, úgy zihált, mint akit egy sárkány kergetett több száz kilométeren keresztül. De, most végre megláthatta házuk kéményét, majd szépen sorban a többi tartozékát is. Lihegve lépett be a házba, ahol azonnal megrohanták betegségének rossz emlékei. A félhomályban csak a kanapéig látott el, ami a nappali közepén állt, minden egyéb tárgy csak üres foltként keltett félelmet benne.
- ANYA! APA! MEDUS! CISSA! Megjöttem! - zihálta a kimerültségtől. Várt pár percet, de nem érkezett válasz kiáltására még azután sem, hogy később megismételte mondandóját. Azt ugyan már megszokta, hogy családjának tagjai megszegik a neki tett ígéretüket, de ez azért már mégiscsak több volt a soknál. De valakinek csak lennie kell itthon, egyedül nem hagyhatták, akármi is történjék, és hallott valami szuszogásra emlékeztető hangot, van itt valaki. És a kanapé irányából is mocorgás hallatszott, ki lehet itt, és mi történt a családjával? A lány összerezzent, hátrálni kezdett, és közben elő is vette a pálcáját. Egy alakot pillantott meg, amely egyenesen feléje közeledett világító, vörös szemekkel. Bella felsikoltott; ki akarta nyitni az ajtót, de idegességében nem tudta rendesen elfordítani a kemény vasból öntött gombot. Gyorsan behunyta szemét, nem akarta látni, mi következik most, csak várta végzetét. Pár percig állt ott, amíg rájött, hogy bizony nem történt semmi, és lassan kinyitotta szemét, hogy vele szemtől szemben álló alakot.
- Ccccc… hogy akarsz bármit is elérni az életben, ha még egy ajtót sem bírsz kinyitni? - gúnyolódott az alak fagyos, rémisztő hangján, melyet Bella azonnal felismert már: a faházban, a vonaton, álmában, a betegsége idején – a hangok mind megegyeztek.
- Voldemort Nagyúr! – suttogta rémülten, kimeredt szemekkel. - Miért bántotta Perselust? - tört ki akaratlanul is az első kérdés a lány szájából.
- Az utamban állt – válaszolt szűkszavúan a mágus.
- Most mindenki azt hiszi, hogy én voltam…
- Na és? Nem ért meglepetés, olvashattad a levélben.
- Miért teszi ezt velem? - kiáltotta Bellatrix dühösen, ökölbe szorult kézzel.
- Elloptad a könyvem, megérdemled! És még örülhetsz, hogy csak ennyi büntetést kaptál.
- A könyvre gondol? Nem tudom, hogy került hozzám - szólt könyörgő hangon Bella.
A mágus legilimenciával könnyen kiolvasta az igazságot Bellatrix elméjéből, mégpedig azt, hogy a lány valóban nem hazudik. Voldemort ettől a felismeréstől bőszen kapkodott levegő után:
- Az a kétszínű, számító kis… - acsarogta.
Bella egy árva szót sem értett az egészből, de nem is igazán törődött vele, még mindig fájt a feje a sietségtől és a legilimenciától.
- Aljas szipirtyó! - ordította Voldemort.
- Kicsoda? - szólalt meg végül Bella.
- Aurora Whittener, ki más? Ő lopta el tőlem, de persze pont neked kellett adnia, hogy róla leterelődjön a gyanú, persze hiába próbálkozik, abban ugyan nem talál semmit, én annál okosabb vagyok...
- Kiről van szó? - értetlenkedett tovább Bellatrix.
- Semmi, felejtsd el! Inkább az foglalkoztasson, hogy az anyád, Druella Rosier meghalt. Ezzel foglald le magad, ne az én magánügyeimmel!
Bella hirtelen megszédült. Úgy érezte, hogy kifut a padló a lába alól a sokk után... Voldemort odarúgott egy széket még éppen időben, hogy Bellatrix lerogyhasson rá.
- Hazugság! Anya nem halhatott meg! – hitetlenkedett a lány, de aztán a varázslóra nézett, és annak arcáról leolvasta az igazságot. - Hogyan történt? Maga ölte meg, ugye? Tudom, más nem lehetett, ön pedig bármire képes, hogy tehette, mit ártott ő magának?
- Befejezted? - türelmetlenkedett a Nagyúr megvillantva pálcáját a diáklány előtt. - Majd Cygnus elmondja a történteket, neked csak annyit kell tudnod, hogy azt a... hogy is hívják... mindegy, a neve nem lényeg, elvitték a Mungóba, mert bekattant.
- Ki? Kivel történt ilyesmi?
- Hányszor mondjam még, hogy nem tudom a testvéred nevét?
- De mégis, Narcissa vagy Andromeda? Erre csak emlékszik! - könyörgött Bellatrix.
- Az lesz az, Andromeda - mondta nyugodtan a mágus. - Ezért is nem mentek érted a vonat elé. Kezdetben ugyan aggódtam amiatt, hogy netán elhozatod magad valamelyik hájas seggű szülővel, de te okosabb vagy, mint hittem, és inkább saját lábadon tetted meg a hosszú utat.
- És maga miért jött ide? - kérdezte ingerülten Bella. - Hogy jót röhöghessen rajtunk?
- Csak egy kis szívességet tettem Cygnusnak, még nekem is be kell ismernem, hogy nem a legrosszabb halálfaló, és megérdemel annyit, amit most kap, hogy távollétében kicsit ellegyek a lányával…
Bella újra elkezdett sírni, csak hogy ne kelljen hallgatnia a Nagyúr szavait, amelyek mélyen felzaklatták, emlékeztetve őt anyja halálára. A Nagyúr nem szólt rá egyszer sem, hogy fejezze be, helyette azonban rémisztő szemével egész idő alatt a gyermeket figyelte.
Senki nem szólt Bellára, hogy menjen aludni, mert későre jár, ezért egészen éjfélig ott gubbasztott a széken, míg Cygnus és Narcissa haza nem értek.
Bellatrix könnyekkel a szemében lépett apjához, aki szomorkás mosollyal átölelte lányát.
- Medy még a Mungóban van - mondta a férfi bágyadtan. Nem lehetett megállapítani, hogy csak a fáradtságtól, vagy a szomorúságtól kókadt le ennyire, de az biztos, hogy teljes mértékben ki volt készülve.
- Mi történt anyával? – kérdezte Bella, miután a Nagyúrra akart pillantani, de az már eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Sipor talált rá a könyvtárban - felelt Cygnus.
- Állítólag olvasás közben lett valami baja – vágott közbe rideg hangon Cissa.
Láthatóan őt cseppet sem zavarta a családban történt haláleset, arcán semmi jele nem volt szomorúságnak, legalább apjukat kicsit megrázta az eset. Bella tudta, hogy Narcissa soha sem kedvelte igazán az anyjukat, de, hogy ennyire ne érintse meg az elvesztése, azt azért Bella sem hitte volna róla.
- Mikor történt? – kérdezősködött tovább Bellatrix.
- Dél körül talált rá Sipor – felelte Cygnus mélyeket sóhajtva.
- Mikor lesz a temetés?
- Négy nap múlva - mondta Narcissa unottan.
- Három nappal karácsony előtt? - lepődött meg Bella. - Nem botrányos ez egy kicsit?
- Nem tudunk mit csinálni, a végén eloszlik! - szólt tapintatlanul húga. - Engem nem zavar, legyünk túl rajta minél hamarabb!
Bellatrix azonban már nem figyelt rá, épp azon gondolkozott, hogy mi okozhatta ezt a rejtélyes esetet... Aztán valami szöget ütött a fejébe:
- Na és mit olvasott anya?
- Nem tudom, azt még nem sikerült kideríteni. De bármit is, Sipor biztosan visszarakta takarításkor a könyvespolcra. Nem olyan lényeges - legyintett a szöszke.
A Black-család könyvespolca igen nagy, és zsúfolt volt, ahogyan az egy jómódú, aranyvérű családhoz illik. Talán ötezernél is több könyv állt rajta, nagyon nehéz bármit is megtalálni, ha konkrét terveink vannak egyik-másik bizonyos darabbal. A rengeteg könyv megléte nem volt véletlen; a Blackek számára a műveltség továbbadása már akkor elkezdődött, amikor a gyerek megtanult beszélni. Ezért Belláék már három-négyévesen azzal büszkélkedhettek, hogy könnyebb szövegeket le tudnak írni, el tudnak olvasni.
Bella emlékeztette magát arra, hogy ne felejtse el kikérdezni Siport a könyv felől, mert valami biztosan nem stimmel vele, neki pedig rá kell jönnie a titokra, más úgysem hallgatna rá, de az ezen való gondolkodást már a szobájában folytatta. Nem sokat aludt azon az éjjelen, állandóan csak az anyjára gondolt. Nem volt felhőtlen a viszonyuk, nem ő volt az anyja szívének a csücske, de azért szerette Druellát, mégis neki köszönhette az életét, nem másnak
Viszont mélységesen elcsodálkozott rajta, hogy anyját hirtelen, mindenféle egészségügyi probléma nélkül ragadta el a halál, ráadásul egy ártalmatlan ténykedés, könyvolvasás közben… biztos van itt valamilyen csapda, Voldemort ölte meg, ebben egész biztos volt, csak arra kellett neki még válasz, hogy miképp.
Másnap Cygnus rászánta magát, hogy elvigye lányait a Mungóba beteglátogatóba a húgukhoz. Nehéz volt meghoznia ezt a döntést számára, hiszen minél inkább próbálta eltussolni az ügyet, miszerint legifjabb lánya vélhetően megőrült.
Meda egyedül feküdt egy kórteremben, valószínűleg ugyanabban, melyben Bellatrix az iskolakezdés előtt, rögtön felismerte az onnan kiáradó bűzt. Kényszeredett mosollyal fogadta hozzátartozóit, próbált felülni fogadásukra, de nem tudott, kezeit, lábait az ágyhoz kötözték.
A kislány teste eddig nyugodtan, mozdulatlanul pihent a takaró alatt, ám hirtelen megfeszültez izmai, arca eltorzult a dühtől, és hangosan kiabálni kezdett:
- Ti alávaló árulók! Erről csakis ti tehettek! Megöltétek az egyetlen embert, akit valaha is szerettem! Megöllek titeket, esküszöm, ezt nem ússzátok meg!
Bella felvont szemöldökkel nézte végig testvére "rohamát". Még sosem látta ilyennek, ezekhez hasonló szavakat pedig életében nem ejtett ki a száján mostanáig.
Az ápolók tanácstalanul szaladgáltak a kislány körül, nem tudtak vele mit csinálni a sok gyógyfőzet és ezeregy kiképzés ellenére.
- Segítség! Velem is végezni akarnak! - sikítozta Meda. Szeme kimeredt a rémülettől, nyála az állára csurgott.
- Apa! Mi történik Medával? Tényleg bekattant? – kérdezte Bella ijedten.
- Nem tudjuk.
Bellatrix nem bírta tovább nézni ezt a filmbe illő jelenetet, félrelökte az ápolókat, és húgához lépett. Már a kezében is volt varázspálcája tettre készen: a végét Meda fejéhez érintette, elmormolt saját kútfőből valamit, majd szép lassan elhúzta a pálcát a kislánytól. A szeme sarkából úgy látta, mintha megcsillanna a fény a pálca végén, valamiféle ezüstös fonálon, de nem volt teljesen biztos benne.
- Mit műveltél vele? - csattant fel a kórterembe belépő gyógyító.
- Mi van? – kérdezett vissza értetlenül Bellatrix, és a kezében tartott varázspálcára meredt. Úgy tűnt, nem emlékszik semmire az elmúlt pár pillanat történéseiből.
De ágyban fekvő, lekötözött testvére hirtelen elcsendesedett, és immár nyugodt hangon szólalt meg:
- Apa, Trixy, Cissy! Hol vagyok? Mi történt velem?
- Kórházban vagy, Szívem – mondta neki Cygnus.
- De hát legutóbb még a könyvtárban voltam anyával… - értetlenkedett Meda.
- Elképesztő… - motyogta a gyógyító, elcsodálkozva a kislány állapotának ilyen mértékű megváltozásán. Gyorsan kiküldte a helyiségből az aggódó családtagokat, majd alapos vizsgálatokat végzett a kislányon, hogy meggyőződhessen gyanújának esetleges beigazolódásáról.
Bellának az előtérben volt egyedül lehetősége számon kérni apján húga szavait:
- Apa! Miről beszélt Meda az előbb?
- Bella! Nem akartalak felzaklatni, ezért nem mondtam el neked, hogy a húgod benn volt a könyvtárban Druellával, amikor az a dolog megtörtént. Anyád meghalt, Meda pedig nyilván látta, hogyan, mert teljesen megzavarodott. Semmi érdemlegeset nem tudott mondani arról, ami odabenn történt, csak egyfolytában sikoltozott rémületében. A doktor tehetetlen volt, és már lemondtunk minden reményről, amikor te…
- Nem tudom mit tettem vele. Apa, mintha valaki átvette volna a fejemben az irányítást. Csak cselekedtem.
És valóban, Bellatrix elsősként nem állt még olyan szinten, hogy ilyen jellegű varázslatokat tudjon megidézni, ahogy azzal saját maga is tisztában volt, de sok ideje nem maradt ezen gondolkozni, ugyanis hamarosan megérkezett a gyógyító a vizsgálatok eredményeivel.
- Nos, végeztem is. Teljesen érthetetlen az eset, a lánya tökéletesen meggyógyult. mintha kitörölték volna a memóriáját. Semmire sem emlékszik attól fogva, hogy belépett a könyvtárba Druellával. Azt sem tudja, hogy meghalt az édesanyja legjobb megérzéseim szerint. Akármit is csináltál, te kis boszorkány, nagy valószínűséggel megmentetted a húgod életét… - fordult Bellához.
Pár nap múlva Medát már haza is engedték a Szent Mungóból, Cygnus és Bella nagy tapintattal a kislány tudomására hozták, hogy édesanyja örökre eltávozott. Meda meglepő nyugodtsággal fogadta a hírt, mintha csak tudott volna róla, vagy szimplán nem ápoltak volna boldog anya-lánya kapcsolatot Druellával. Még Narcissa sértő megjegyzései sem törték le, bár eléggé neheztelt érzéketlen nővérére, amiért az szinte örömtáncot járt, ha szóba került a sajnálatos eset. Lehet, hogy csak így dolgozta fel a traumát, vagy csak leesett volna számára, hogy a basáskodó, zsémbes háziasszony többé nem tud neki parancsolni, és negyed része ezentúl szabad életet élhet.
A temetésen is túljutottak, és másnap elérkezett számukra életük legszomorúbb Szentestéje. Bánatos szívvel bontották ki az ajándékaikat: Narcissa sok csodálatos könyvet tudhat magáénak, Cygnus egy fekete palástot kapott, Bella egy szürke sálat, piros ruhát és egy csomag csokibékát, Andromeda pedig csokikondért, egyéb nyalánkságokat, és hajba valókat. Cygnus szeretett volna legkisebb lánya kedvében járni, ezért nagyon figyelmes volt vele, és csak olyanokat válaszott, melyekre már rég óta vágyott.
- Holnap reggel, amikor felkeltek, ne lepődjetek meg, ha egy vendéget találtok a nappaliban! - szólt az asztaltól távozó lányai után Cygnus.
- Ki lesz az? - kérdezte Bella.
- Sirius, az unokatestvéretek.
- Ne, bárkit, csak őt ne, kérlek, apa! - fancsalodott el Bellatrix. Mint az köztudott, nem kedvelte Siriust, régóta nem látta már, kábé, mióta megszületett, de nem is volt rá kíváncsi. Attól még, hogy Black volt, úgy kezelte, akár a többi rokont: megvetéssel.
Unokatestvére korán reggel érkezett, Walburga hat utcával megérkezésük előtt elengedte fiát, hogy véletlenül se kelljen találkoznia Bellatrixszal, és annak sértő megjegyzéseivel.
Sirius angyali kis fiúcska volt, ugyan alig töltötte be a negyedik életévét, Bellatrixot nem hatotta meg az aranyos kinézete. Egy semmirekellő, mihaszna gyereknek tartotta, és a fiú sem szimpatizált kimondottan Bellatrixszal.
- Hoztam ajándék! - vette le hátáról a táskáját, mint valamiféle puttonyt, és már adta is át sorra az ajándékokat: Narcissa egy rózsaszín tütüt kapott, Andromeda ugyanazt, csak sárgában, mely valószínűleg Walburga zseniális agymenései közé tartozott. Bella undorodva nézte a ruhadarabokat, és amikor rá került a sor, semmi jóra sem számított. Ahogy azonban alaposabban is szemügyre vette a neki járó ruhadarabot, rá kellett jönnie, hogy abban semmi undorító, és giccses nem volt. Rögvest fel is próbálta egy közeli tükör előtt. Sajnos azonban nem tudta csodálni magát túl sokáig, ugyanis, mint az később kiderült, nem akármilyen ruhadarabot kapott unokatestvérétől, hanem egy láthatatlanná tévő köpenyt, melyben hiába akarja, senki nem láthatja meg.
- Honnan szerezted? - kérdezte elképedve Bella.
- Találkoztam kint egy fiúval, ő mondta, hogy adjam át neked.
- A nevét nem említette véletlenül, mert ez így elég homályos - kérdezősködött tovább Bellatrix ledobva a ruhadarabot a kanapéra.
- De, valami Pilóta vagy Pilor, ilyesmi...
- Piton - mosolyodott el Bellatrix. - Tényleg ő küldte?
- Aha - szólt unottan Sirius. - Biztos. De van itt ég valami, egy nyaklánc!
- Ki az a Piton, Bella? - figyelt fel lánya túlzott boldogságára Cygnus. - Még sosem meséltél róla.
- Semmi különös, csak egy mardekáros, akivel jóban lettem, ennyi. Most összevesztünk valamin, de ezek szerint megbékélt velem, és már nem haragszik rám - vigyorodott el Bellatrix.
Maga sem tudta volna megmondani, miért, de ezért nem Pitonnak volt hálás, hanem a Nagyúrnak, végülis ő vette le róla az átkot most, hogy kiderült, Bellatrix nem tehet semmiről, egyedül az az Aurora Whittener, vagy ki a fene... persze tartott tőle, hogy ennek ellenére még nem oldja fel az átkot Pitonról, amíg nem teljesíti a követelést, de most büszke volt rá, hogy a Nagyúr megbízik benne, és nem kell zsarolni őt kérése teljesítéséhez.
Bella felpróbálta a nyakláncot, egy sas fejét ábrázoló medál függött a láncon, mely Bellát leginkább Viharra, saját állatkájára emlékeztette.
Azon az éjjelen, álmában, egy kusza képsort látott: magát, amint felveszi a nyakláncot, Voldemortot, amint kitépi a könyv első lapját - a lapot, amelyen éppen olyan sas képe látszódik, mint az ő nyakláncán; végül a pálcáját, ahogy Voldemort éppen elveszi tőle. Manapság már nem hitt álmainak, van, amelyik rész valóra válik belőle, és akadnak olyanok is, melyek maradnak csak álmok. Nem akart túl sokat ezen gondolkozni, mert véleménye szerint idővel biztos beleőrülne. Ezzel azonban más volt a helyzet. Annyira érdekelte, mi van abban a könyvben, és a válasz lehet, hogy ott van benne, muszáj kipróbálnia!
Reggel első dolga volt elővenni a könyvecskét, és egy pennát, majd belevésni egy egyszerű kérdést, hátha most is érkezik válasz.
„Te mindent tudsz?”
Pár ,ásodperc elteltével az ő szövege eltűnt, helyette egy másik jelent meg, nem a saját kézírásával.
„Valószínű.”
Bella folytatta most már kíváncsibban, hogy megtört a jég közöttük.
„Ki vagy te?”
„A nevem Tom Rowle Denem.” - olvasta fel a választ.
„Miért élsz egy könyvben?”
Erre, a jelek szerint a könyv tulajdonosa nem óhajtott válaszolni, de Bellatrix elől már nem tudott elbújni, hiszen az előző kérdésekre késszégesen válaszolt.
„Tudod, hogy Voldemort azt hiszi, el akartam lopni?”
Próbálkozott egy újabb kérdéssel, melyre szerencsére már kapott választ.
„Igen.”
„Nem értem, ha az övé, akkor miért nem veszi vissza? Itt lett volna a lehetőség többször is, de sosem tette.”
„Úgy gondolja, hogy nálad jobb helyen van.”
„Aurora Whittener miért lopta el tőle, és adta át nekem?”
Tom ismételten csendbe burkolózott.
Bella feladta, nem tudta, hogyan kérdezhetné meg ezt másképp, és egyéb kérdése nem is nagyon maradt. Becsukta a naplót, és csak feküdt az ágyán. Holnap kihallgatásra kell mennie a Mágiaügyi Minisztériumba, és ő nagyon fél, mert nem akar az Azkabanba kerülni. Ez nem fair, hisz ő nem tett semmit, egyedül abban bízott, hogy Voldemort leszedi róluk is az átkot, már, ha tett rájuk egyáltalán. De ha nem küldik az Azkabanba, akkor meg kicsapják az iskolából, és ez az eshetőség Bellatrix számára ugyanolyan szörnyű volt.
Nem nyughatott, lement a könyvtárba, odalépett a könyvespolchoz, szemeit végigfuttatta a könyvek gerincén, és elkezdte olvasni a címeiket. Vajon melyik volt az anyjánál a halála előtt? Meg kell találnia, ugyan maga sem tudta, hogy miért, de szívügyének érezte kideríteni az igazat.
Egész délutánig kutakodott, keresgélt, de nem talált semmit; ráadásul nagyon el is fáradt. Nem volt már ereje a mugli módszerhez, ezért elővette a pálcáját, és gyorsabb megoldást választott.
- Afuturus! – kiáltotta Bella. A varázslat az adott helyen lévő legutóljára használt tárgyat kereste, mint általában.
A hasznos ige most is megtette a hatását, azon nyomban a kezébe repült egy könyv valamelyik távolabbi polcról. Kinyitotta a kezébe röppenő, bőrkötéses leletet, mely szaga alapján megvolt vagy ezeréves. A címét csak a belső borítón tüntették fel:
„Dementorkészítés”
Bellatrix beleejtette a könyvet a táskájába, melyet majd visszavisz a Roxfortba, s ott biztonságban kielemezhet, persze csak akkor, ha nem rúgják ki onnan. Halvány gőze sem volt arról, hogy mik is azok a dementorok, de úgy tűnt, anyja ezt a könyvet olvasta halála előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése