Fejezetcím: Vonaton
Szereplõk: más szereplő, Voldemort
Jellemzõk: Általános, Dráma, Sötét, Horror
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Kínzás
Leírás: Nincs vonatozás tragédia nélkül!
Kellemes olvasást :)
A vonaton nem ment a fűtés, a levegő hűvös volt, zord és fagyos, ezért Bella nyakig beburkolózott fekete kasmírpulcsijába, hogy védekezzen a dermesztő hideg ellen.
Legszívesebben most is Perselusszal lett volna együtt, de túl későn szállt fel a vonatra, így már nem maradt hely a fiú fülkéjében, így jobb híján kénytelen volt Molly és egy Alice nevű lány fülkéjébe ülni.
Alice egy szerelmes regényt olvasgatott, amíg Molly azon morfondírozott, hogyan is kell egymagába varázslósakkot játszania. Bellatrix nagy örömére őt levegőnek nézték, és békén hagyták a kis mardekárost, különösen azok után persze, hogy Bella első dolga volt beléptekor közölni, hogy csak kényszerből ül melléjük.
Bellatrix meglátása szerint az expressz kerek fél órája zakatolt már, amikor feltűnt a folyosón egy kövérkés, kerek arcú lány. Ide-oda szaladgálva minden fülkébe benyitott, és bekiabált valami érthetetlen szöveget, melyet valószínűleg csak ő maga értett. A lányok jól szórakoztak rajta mindaddig, amíg az ő kabinjuk nem került sorra.
A lány benyitott hozzájuk is, és belekezdett a már jól begyakorolt mondandójába:
- Vigyázzatok, vérárulók, veszély közeleg, az életetek nem tart már sokáig!
- Fogd be, Alecto, itt senki sem kíváncsi rád! - förmedt rá Molly.
- Inkább hálálkodhatnál, amiért egyáltalán figyelmeztettel, különösen téged, újonc! Gonosz lélek közeleg, és először veletek fog végezni, különös tekintettel a friss húsra!
Alice, ki eddig nem igazán figyelt a történtekre, most kikukucskált a könyve mögül, és kíváncsian figyelte, mi fog kikerekedni ebből. Molly erre már nem talált szavakat, meggyőződése volt ugyanis, hogy Alecto egy sík hülye, agybeteg lány, és nincs értelme foglalkozni csípős megjegyzéseivel.
- Ki fog siklani a vonat! - tetézte színpadiasan felsóhajtva a dróthajú lány. - És csak titeket lapít agyon, bár téged elnézve, Holly, te csak fogyhatsz tőle!
- A nevem Molly, nem egyszer mondtam már, te hibbant tyúk! Attól még, hogy te valamilyen csellel át tudtál menni az első két vizsgán, nem kellene annyira elszállnod magadtól, mert egyáltalán nem lehetsz okosabb, mint én, felfogtad? Ez csak egy hülye vizsga, ha valaki átmegy rajta, nem lesz mindjárt jós, értsd már meg!
– Én már máskor is megéreztem a bajt, és most se tévedek… - susogta kísértetiesen Alecto.
- Ez igaz, már máskor is ráérzett dolgokra – mormolta maga elé Alice. - Talán tennünk kéne valamit, mielőtt valóban bekövetkezne az állítása!
- Ugyan, Alice, ne légy már ilyen naív! Csak ránk akar ijeszteni, ne dőlj be neki!
- Rendben, de nem mondhatják aztán, hogy nem szóltam! Az új lánnyal van kapcsolatban a dolog, miatta fog megtörténni… az lenne a legcélszerűbb, ha most azonnal kiugranátok a vonatból, talán jobban járnátok!
Bellatrix majdnem megmondta a magáét a dolog kapcsán, de látott egy sereg hollóhátas szemtanút a közelben császkálni, és inkább csöndben maradt.
- Na, most már elég legyen ebből! – csattant fel ingerülten Molly, aki lelke mélyén rettegett attól, hogy baleset éri, csak nem merte bevallani, ezért gyorsan kituszkolta Alectót a fülke ajtaján, és még a zárat is ráfordította az ajtóra biztos, ami biztos.
- Szédült tyúk! A frászt hozza az emberre…
Bellatrix az órájára pillantott, mely egy fél órával mutatott többet, mint az előző méréskor, ezek szerint már egy órája itt ül a két sótlan griffendéles között... Alecto szavai még a fülükben visszhangoztak, Alice a regény végére ért, Molly is beleunt a sakkba. Csendesen sugdolóztak a sarokban, néha lopva Bellára sandítottak, valószínűleg a baleset elmélete kapcsán.
Egy átlagos vonatozásnak tűnt az egész, ám aztán hirtelen kialudt a villany, és valaki velőtrázóan felsikoltott. A következő pillanatban a vonat lassított, majd szép lassan megállt.
- Nem megmondtam? – hallatszott kintről Alecto hangja vészjóslóan, de látszott rajta, hogy ő is fél valamennyire, mintha nem lenne teljes tudatában, mit is szabadított rájuk.
Már épp kezdett feltűnni Bellatrix arcán a rémület leghalványabb, legerőtlenebb szikrája, amikor ajtajuk kivágódott, és Perselus sétált be rajta.
- Ne haragudjatok a zavarásért, a kísérőtanárok üzenik, hogy nem kell aggódni, majd ők helyrehoznak mindent.
- Mer’ ők olyan jól tudják, mi? - hisztériázott Alecto az ajtó előtt.
Perselus ügyet sem vetett rá, helyette inkább Bellához fordult. Bár nagyon sötét volt, és Perselus csak árnyékokat látott, azért egyből felismerte a lány büszke, kihúzott hátú alakját.
- Jól vagy? – kérdezte, és lehuppant mellé a poros ülésre.
Bella halványan elpirult, szerencséje, hogy a sötétben senki sem látja, és nem vonhatják kérdőre ezért...
- Persze! – jelentette ki bátortalan hangon. - És te?
- Megvagyok.
A lányok a háttérben halkan kuncogtak a szerencsétlen szóváltás hallatán.
Mivel több szó nem esett köztük, Bellatrix jobban tudott a külvilágra összpontosítani, és hamar valami furcsa, sziszegő hangra lett figyelmes. Megborzongott az ismerősnek tűnő nesztől, valahol hallotta már, mégsem jut eszébe az emlék.
Sasmadara, akit Viharnak hívott, kipöckölte csőrével a kalitkája zárját, és kiröppent a nyitott ajtón, egyenesen a zaj irányába.
- Vihar! - kiáltott utána Bella dühösen. - Gyere vissza azonnal, nem hallod?
- Majd én visszahozom - erősködött Perselus, és Bellát a csuklójánál fogva visszatartotta, nehogy elrohanjon a madara után. Bellatrix először félre akarta lökni a fiút, de bízott benne, és végül hagyta cselekedni.
Perselus végigszaladt a szűk folyosón, követte a madarat egy rövid ideig, ám hamar szem elől tévesztette az állatot.
Elkezdte átfésülni a vonatot a padlótól a csomagtartóig, de sehogy sem akadt rá, mintha elnyelte volna a föld, és Vihar sosem létezett volna.
Egyszerre különös zajt hallott az egyik bőröndkupac mögül, azt gondolta, hogy Vihar csapkod a szárnyaival, ezért reményteli ábrázattal közelebb lépett. Ijedten hátrahőkölt, amikor egy csuklyás alak lépett elő a sötétből a sas helyett. Perselus lassan hátrálni kezdett, de egy pillanatra sem vette le a szemét az alak vörös szempárjáról.
- Hol van Bellatrix? - kérdezte fenyegetően a férfihang.
- Miért kérdezi? Mit akar tőle? - hebegte imitt-amott megakadva mondat közben.
- Azt hittem, vissza akarod szerezni a madarát…
- Magánál van? Ez barbárság, adja vissza azonnal, ez állatrablás!
- Talán nálam van, talán nem ismerek semmiféle Vihart, ahogy te hívnád. Nos, merre találom Bellatrix Blacket? És figyelmeztetlek, többször nem fogom megkérdezni!
Perselus futásnak eredt, de pár lépés után egy kígyó suhant el a lábai között, amiben majdnem megbotlott, majd egy elmormolt varázsige döntötte le végül a lábáról. Valami behatolt a gondolatai közé, ott elidőzött egy kicsit, azután pedig a fájdalom gyötrő érzése következett.
Kisvártatva a csuklyás alak belépett Belláék fülkéjébe, s a két lánynak esélyt sem hagyva a menekülésre, bezárta az ajtót, és nekitámaszkodott. Bella megdermedt a felismeréstől: a Nagyúr eljött utána, megtalálta, képes volt idáig követni!
A kígyó hamar a keresett tárgy nyomára vezette Voldemortot, a könyvet kutatta, mely Bellatrix táskájából most az ő kezébe került. A csuklyás alak babrált valamit a könyv lakatjával, amely rögtön kinyílt, ahogyan a lány álmában. Voldemort éppen csak belepillantott a könyvbe, majd Bella fölé hajolt, és a fülébe suttogott:
- Hogy került ez hozzád? Elloptad?
- Nem… én… nem loptam el… - bizonygatta Bella.
- Na, jó, legyen, ahogy akarod… - szólt dühösen a férfi, és elmormolva egy varázsigét, Bella felsikoltott a szenvedéstől, mely addig folytatódott, míg a lány el nem ájult.
Amikor felébredt, látta, hogy a lámpák égnek, a vonat újra zakatol, és a csuklyás alak eltűnt, azonban a könyv ott hevert előtte, rajta egy cetlivel, melyet aztán már szinte félve futott át.
„Bellatrix!
Nem tudom, hogyan került hozzád a könyvem, de jó, ha tudod, erre a kérdésre hamarosan visszatérünk. És még valami, mielőtt elfelejteném: Perselus barátocskád vérével írtam ezt a pár sort. Ne félj, nem öltem meg, csak kicsit megcsapoltam, de ha gyors vagy, még megmentheted az életét. Sajnos az átkom miatt kissé neheztelni fog rád, amikor magához tér… Ez csak akkor változik majd meg, ha elhelyezed a könyvemet a Roxfort könyvtárában; abban a pillanatban, hogy teljesíted az egyességünk rád eső részét, leszedem róla az átkot, és nem fog többé utálni…
Voldemort Nagyúr”
A lány zaklatottan zsebre vágta a levelet, majd kirohant a folyosóra, hogy megkeresse a fiút. Nem kellett messzire mennie, ugyanis épp a fülke előtt talált rá az eszméletlen Perselusra. Aggódva odarohant hozzá, és nem törődve a vértócsával, amiben a fiú feküdt, belelépett, lerogyott a fiú mellé, és hófehér kezével megsimogatta Perselus sápadt arcát.
A fülkékből ki-kikukucskáltak a kíváncsi diákok, és érdeklődő tekintetükkel Bellát fürkészték. Egyszerre felbukkant a többi kísérő, kik eddig ki tudja, hol csámborogtak, élükön Dumbledore-ral, ki ugyancsak tehetetlenül meredt a fiúra.
A tanulók felbátorodtak, és próbáltak volna kijönni bámészkodni a fülkéikből, de McGalagony visszazavarta őket a helyükre, akár az ostoba csirkéket az ólba.
- Mit művelt, Miss. Black? - rivallt rá Bellára Minerva, miközben egy gyors varázslattal eltüntette a vértócsát a földről.
Három tanár kellett, hogy vitte a sérült fiút a vonaton is üzemelő mini-gyengélkedő fülkéjébe, hogy megmenthessék az életét.
- Nem én voltam - mentegetőzött Bella, kit teljesen váratlanul ért a gyanúsítás.
- Menjen vissza a fülkéjébe, Miss. Black, maga sem különb a többi diáknál! – parancsolt rá szigorúan Dumbledore, hogy vádaskodás helyett inkább nyomozhasson a tanári kar.
Bellatrix kényszeredetten visszakullogott a griffendéles lányok közé, kik értetlenül pislogtak rá.
- Mi történt? – kérdezgette bambán Alice, mint aki agymosás áldozatává vált.
- Hát nem nyilvánvaló? Bellatrix elkábított minket, azért nem tudunk az egészről semmit – sziszegte dühtől elfúló hangon Molly.
- Ugyan már! Miért tett volna olyat? – hitetlenkedett Alice, majd felfigyelve a földön heverő papírfecnire, felkapta, és olvasni kezdte, természetesen hangosan.
Bellatrix megpróbálta kitépni a kezéből, de a lány akrobatikus mozdulatsorainak hála, nem tudta visszaszerezni Voldemort levelét, mely valószínűleg kieshetett a zsebéből sietsége közben.
- Látod már? Én megmondtam. A Sötét Nagyúrnak dolgozik! - kiáltotta Molly. - Másképp hogy léphetne kapcsolatba vele?
- Ez hazugság! – kiáltotta Bella.
- Te megloptad a világ leghatalmasabb mágusát? – kérdezte hitetlenkedve Alice.
- Nem, azt sem tudom, hogy került hozzám a könyv! - bizonygatta Bellatrix idegesen. kezdett egyre mélyebbre süllyedni a megaláztatás ranglétráján, attól félt, mindjárt feladja szíve az eddigi éves munkát, és egyszerűen kiesik a vonatból valami idegen tájra, ahol aztán soha, senki nem találja majd meg.
- De miért kábítottál el minket? - értetlenkedett Alice.
- El akarta dugni valamelyikünknél a könyvet, hogy így tévessze meg Tudjukkit! Tudta, hogy jön, és így tisztázhatta volna magát a lopás vádja alól, egyikünkre terelve a gyanút! - acsarogta Molly előkapva a pálcáját, mely egyenesen Bellára szegeződött. – Micsoda hitvány gyávaság! Ne mozdulj! Megérdemled, amit most kapsz! – sziszegte, és egy lefegyverző-bűbájt küldött a lány felé.
Bellatrix azonban elugrott a bűbáj elől még annak tudatában is, hogy nem okoz túl sok gondot magának azzal sem, ha véletlenül bekapná Molly kezdetleges próbálkozását. Ám mégsem hagyta magát, ellenben ő is segítségül hívta pálcáját, és beszállt a harcba.
- Reducto! – kiáltotta, és parancsolóan Molly felé suhintott, aki a falnak csapódott, majd eszméletét vesztve lassan lecsúszott onnan. Alice elkerekedett szemmel meredt rá. - Na, mi van? Te is kérsz? - tett egy fenyegető lépést Alice felé, aki nyuszika módjára megrettent, és visszabújt könyve mögé.
Bella elégedetten begyűrte a levelet a zsebébe, és éppen az utolsó pillanatban, mert hirtelen McGalagony professzor tűnt fel az ajtóban.
- Mi folyik itt? – kérdezte haragosan.
- Tanárnő, ez a lány elkábított minket. Elengedte az őrült madarát, megátkoztatta Perselust Tudjukkivel, de előtte meg is lopta a Nagyurat… – hadarta félénken Alice.
- Mit fecseg itt össze? – mondta McGalagony, azzal kivonszolta Bellatrixot a holmijával együtt a fülkéből, és elrángatta a gyengélkedő irányába.
- Maga gonosz teremtés, jöjjön csak, nézze meg mit tett azzal a szegény fiúval! - vezette végig szégyenszemre a folyosón.
- Nem én voltam, komolyan! És... aú, húzza a hajam, eresszen már el! - nyafogta mérgesen.
- Megéri ez magának? Mindig csak a bajt csinálja, és ha kiderül az igazság, akkor letagadja! – kiáltozott magából kikelve McGalagony imár a gyengélkedőnek kinevezett fülke előtt. Odavezette a lányt a fiú ágyához, Perselus testére megbűvölt piócák tapadtak, ezek pótolták vissza lassan az elfolyt vért a fiú testébe.
Bellatrix elhatározta, hogy addig el nem mozdul Perselus mellől, amíg nem muszáj annak ellenére, hogy egyáltalán nem ő volt a felelős ezért az egészért. Segíteni fog neki, ápolja, amíg rendbe nem jön, hiszen valamennyi közé mégis volt a dologhoz, el kellett ismernie, elvégre ő engedte Vihar után, miatta jött ide Voldemort, és mégsem rajta csattant az ostor.
- Szerencséd, hogy időben rátaláltak. Rendbe fog jönni, de az esetről mindenképpen értesíteni fogom a minisztériumot. Ki fogják vizsgálni milyen bűbájt használtál, amitől Perselus ilyen állapotba került, ne félj!
Bellatrixnak már nem volt oka ellenkezni, tudta, hogy senki nem adna hitelt egy tizenegy éves boszorkány szavának a sok pletykás, idősebb diákkal szemben.
A rákövetkező pillanatban Perselus lassan kinyitotta a szemét. Ennek annyira megörült Bellatrix, hogy boldogan megragadta a kezét, és lágyan simogatni kezdte a véres végtagot.
- Perselus! Jobban vagy? - nyöszörögte a fiúnak, aki azonban átnézett a lányon, mintha ott se lett volna.
- Nekem kellett volna Vihar után mennem, tudtam, hogy ebből csak baj lehet - ostorozta magát Bellatrix.
- Ne azt bánd, hanem, amit velem tettél! - suttogta elgyötörten a fiú.
- Perselus! Miért mondod ezt, hisz nem én voltam, tudod jól! Hát láttad, nem? - visította idegesen Bella. - Na, miért nem válaszolsz? Mondd meg az igazat!
- Hagyd pihenni! - szólt rá McGalagony. - Örülhetsz, hogy ezek után még a közelébe engedtelek.
Bella tisztában volt vele, hogy az égvilágon senki sem hiszi el egyetlen szavát sem, és ez rettentően rosszul esett neki. Sírva fakadt kétségbeesésében, hogy egyetlen barátja most ilyeneket feltételez róla. Felkapta a cuccát, és kirohant az ajtón minden előjel nélkül. Eltakarta az arcát, nehogy valaki meglássa könnyben úszó szemeit, és szóvá tehesse.
Jópár ajtón átfutott, mire egy lezárt fülke elé ért, melyben sötét volt, így minden jel arra mutatott, hogy lakatlan.
- Reducto! – kiáltotta haragosan az egyetlen bűbájt, ami jelenleg eszébe jutott.
Az ajtó hatalmas robajjal berobbant, és feltárult a lány számára, aki elégedetten betámolygott a keletkezett nyíláson.
Táskájából előkereste a titokzatos könyvet, mellyel eddig direkt, Voldemort kedvéért nem foglalkozott. Most viszont úgy gondolta, hogy ha már senki sem írt bele, majd használja ő, mint jegyzettömböt, és minden keserű érzését ezentúl bele fogja írni. Pálcája segítségével fényt gyújtott, és kinyitotta a könyvet az első oldalon. A lapoknak áporodott, penészes szaguk volt, Bellának felfordult tőle a gyomra.
Elővett egy pennát, a tintát, és írni kezdett a könyvbe mohó izgalommal, akár egy igazi legjobb barátnak. Elsőnek feljegyezte a nevét, és az aznapi dátumot, ha esetleg később, visszagondolva erre a napra, érdekelnék a részletek is.
Az írás kacskaringósra, és meglehetősen remegősre sikeredett, ugyanis a penna tulajdonosa sem volt épp jobb állapotban. A tintával írt betűk csak egy-két pillanatig mutatkoztak meg a papíron, aztán hirtelen felszívódtak, mintha a könyv nyelte volna el őket.
A következő pillanatban új szöveg jelent meg az üres lapon: apró betűs, szépen megformált írás, diszkrét díszítésekkel.
„ Nem írsz valami szépen, Kedveském! Tetszik, hogy ilyen vadak, és kacskaringósak a betűid, de azért zabolázd meg őket, mert a végén olvashatatlanokká válnak!”
Bellatrix hátrahőkölt. Mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna a szöveget, az eltűnt, pontosan úgy, ahogy az előbb az övé.
Teljesen összezavarodott, egyre biztosabb volt benne, hogy kezd megőrülni, és most is csak képzelődött. Már azt sem tartotta kizártnak, hogy öntudatát vesztve tényleg ő bántotta Perselust, és a lányokat a fülkében.
Ám aztán nagysokára eszébe jutott, hogy mire tanította Druella annak idején, ez kissé visszarántotta őt a valóságba:
„Ne bízz abban, ami él, pedig nem is szabadna neki!”
Nem őrült meg! Minden rendben… már amennyire ez ebben az esetben lehetséges, biztos sok ilyen dolog van, ez egyáltalán nem furcsa. Azért nem próbálta meg tovább kísérteni a sorsot, eltette a naplót, és próbált megfeletkezni róla az út további részében.
Ez némiképp sikerült is neki, ugyanis hamarosan beállított a szétzúzott fülkébe Dumbledore. Na, tessék, most még ezért is kapni fog, de legalább nem látta meg a könyvet, amelyen keresztül (és ebben egész biztos volt) magával a Sötét Nagyúrral diskurálgatott az imént.
- Ez a fülke le van zárva, nem tudta?
- Maga nem szokta a roxfortosokat kísérgetni hazafelé a vonaton - terelte el a szót a lány. - Miért jött el velünk? Van elég kísérő.
- Nem úgy tűnik – felelte az igazgató. – Hiába voltunk többen, a baj mégis megtörtént, bár gondolom, ezt magának nem kell ecsetelnem.
- Már ön is rám gyanakszik? – kérdezte Bellatrix. - Nahát, micsoda meglepetés - gúnyolódott.
- Megtaláltuk a madarát, Miss. Black. Csurom vér volt a tolla, és a csőre is. Jelenleg karanténba helyeztük megfigyelésre – mondta az igazgató, közben a lány arckifejezését fürkészte. – Már egyébként is volt egy olyan gyanúnk, hogy valami nem stimmel a baglyával, de most csodák csodájára rá kellett jönnünk, hogy egy álcázó bűbáj segítségével tűnhetett annak állat, mint ami valójában nem; a bagolyházban sok madarat bántott az előtt is, de arra még én magam sem számítottam, hogy képes egy sast idehozni...
- Kell a fenének egy hülye bagoly a sok cicomával, ne fárasszon már! De a madár az madár, ahogyan az enyém is, nem kellene ezért elítélni. Mondja, mi lesz így vele? - érdeklődött Bella.
- Még bármi megeshet – felelt titokzatoskodva Dumbledore. – De úgy vélem, hogy a gazda osztozni fog állata sorsában.
Most jön az, hogy Dumbledore megkérdezi tőlem: nem akarok-e elmondani neki valamit – gondolta a lány, de nagy meglepetésére a professzor szó nélkül távozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése