Fejezetcím: Hős a sötétben
Szereplõk: Bellatrix Black/Lestrange
Jellemzõk: Általános, Romantikus, Dráma, Sötét, Horror
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, Felkavaró tartalom
Leírás: Köszönöm szépen mindenkinek, aki velem tartott, és részt vett Bella életében. További műveimet itt érhetitek el: http://facebook.com/kedveskonyvek/
A csata véget ért a Roxfortban és környékén. Dumbledore serege gyõzedelmeskedett a sötét erõk felett, így a túlélõknek nem maradt más hátra, mint hogy eltüntessék a helyszínen heverõ holttesteket. Erre a munkára azonban nem sokan vállalkoztak, hiszen a legtöbben inkább utolsó búcsút akartak venni megboldogult rokonaiktól, barátaiktól, akik az életüket áldozták a hõsi harc során.
Azon kevesek között, akik önként vállalták a „takarítást”, Neville Longbottom is ott volt.
A tépett kardigános fiú undorodva állt meg Bellatrix Lestrange holtteste fölött. Lehajolt, majd izmait megfeszítve felnyalábolta a nõt, és már épp vitte volna társai közé az égetõbe, amikor valami kiesett a boszorkány zsebébõl, és tompa puffanással ért földet Neville lábainál. A fiú meglepõdve eresztette le a testet, majd alaposabban is szemügyre vette a titokzatos tárgyat, amely nem volt más, mint egy fekete borítójú kis füzetke, Bella naplója.
Longbottom lekuporodott a holttest mellé, kinyitotta a kis könyvecskét, és olvasni kezdett. Arcára kiült a megrökönyödés, ahogy újabb és újabb részletek tárultak fel elõtte a nõ múltjából. Már az is elborzasztotta, hogy a lapokat könny és vér áztatta. Elõször azt hitte, a csata áldozatai piszkították be a lapokat, de aztán rájött, hogy az bizony a boszorkány saját vére. Egyszer majdnem hánynia is kellett, amikor felfedezte Bella méhének megszáradt darabjait hozzászögezve a napló egyik lapjához. Öklendezett, de végül semmi nem jött ki belõle. Mind ezek ellenére sem tudott betelni az olvasással. Borzalmasan, kínzóan érdekesnek találta az elhunyt testamentumának kifürkészését.
„Elegem van, nem bírom már tovább!” – olvasta. – „A vécére sem merek már egyedül kimenni, félek, hogy ott találom valamelyik gyermekem hulláját. Ez már sok nekem. Még most se értem, miért kellett meghalniuk. Ráadásul ez nem is az én házam! A húgom ugyan szép helyen lakik, mégis olyan idegen itt minden a számomra! És bár már annyi idõ eltelt az Azkaban óta, fogadjunk, hogy a saját otthonomat se tudnám többé menedéknek tekinteni! Nem, én már nem tudnék mit kezdeni egy házzal, hát még kettõvel! Úgyhogy végül is örülök annak, hogy Harry Potteré lett a Grimmauld-téri rezidencia. Sok förtelmes évet lehúztam ott, de neki legalább tetõ lesz a feje fölött. Legalább ennyivel kárpótolni tudtam õt… Pollent. Nem tudom, megtalálja-e valaki ezt a naplót a csata után, de ha igen, akkor azt akarom, hogy napvilágra jusson az akaratom: azt szeretném, ha Neville Longbottom örökölné a Lestrange-házat. Ez tehát a végrendeletem is egyben, mert eldöntöttem, feladom. Mi értelme tovább harcolni, ha a Nagyúr úgyse érez már irántam semmit!”
Neville szemei bepárásodtak.
„Arról azért még szerettem volna megbizonyosodni, hogy Harry Potter valóban az én fiam-e? Annyira örültem volna annak, ha a Nagyúr elismeri, tényleg felélesztette Pollent, és a fiam most Harry testében él tovább! Az én kicsi fiam! Talán mégis szerette õt a Nagyúr? Elvégre az apja volt… De ha igen, akkor miért ölte meg? Ennyire élvezte volna, hogy szenvedni lát? A fenébe is, nem lehet igaz, hogy egy csepp apai érzés sem szorult belé! Most pedig elküld, vissza az alkoholista férjemhez! Annak is ezerszer többet ér a pia, mint én, pedig én a felesége vagyok!”
Longbottom kezei közt remegni kezdett a vékony kis füzetecske.
„Mit képzel magáról az én pletykás kishúgom? Ugyan miért is lennék megátkozva? Ez nevetséges! És most ezért nem engedi a közelembe Dracót? Igenis, be fogom neki bizonyítani, hogy képes vagyok a gyereknevelésre, és hogy nem hal meg mindegyik gyerek a közelemben! De hogyan tehetném? Pollen után nem érzem még késznek magam arra, hogy ismét teherbe essek. Roddy nem lenne jó apa, a Nagyúr pedig kijelentette, hogy nekem a munkára kell összpontosítanom, így elfelejtkezhetek a gyermeknevelésrõl. Piton is hogy becsapott engem! Azt hazudta, hogy Thomas nem tõle van, és épp a szülés elõtt pár nappal kellett úgy felidegesítenie? Utána meg elhagyott, és a tény, hogy a kicsi elment, se rázta meg túlságosan.”
„A Nagyúr azt hitte, hogy Ronald Weasley az én fiam, meg Rodolphusé. Hogyan is lehetne már az, hiszen egyikõnkre sem hasonlít egy cseppet sem! Egyáltalán hogyan fordulhatott meg ilyesmi a fejében? Meg se hallgatta a magyarázkodásomat, egyszerûen megölte, kitépte a karjaim közül, és végzett vele… egy kisbabával!”
Neville rácsukta a fedelet a gyûrött lapokra, de aztán újra kinyitotta a könyvecskét.
„Nagyon rég nem írhattam már beléd, ezért most sok mondanivalóm van. Azzal kezdõdött, hogy aludtam és álmodtam. Olyan valóságos volt az az álom, hogy felébredve elmentem sétálni. Esett az esõ, fáztam is, de nem igazán érdekelt. Csak mentem, bár magam sem tudtam, hová. És akkor megláttam Longbottomék házát. Olyan jó süteményillat áradt odabentrõl, míg kinn csak a sötét mágia bûzét éreztem, amely a torkomig mart. Benn világos volt, kint pedig sötét. Láttam a kis Neville-t, nagyon aranyos volt, bár nekem lehetett volna ilyen… hát, gyerekem! Rám tört a magány miatti kétségbeesés, és akkor, és ott elhatároztam, hogy megszerzem magamnak a fiút. Visszamentem Rodolphus-hoz, hívtam Raby-t meg Barty-t. Nekik természetesen nem beszéltem a tervemrõl, mert biztos, hogy lebeszéltek volna róla. Azt hazudtam, azért megyünk oda, hogy értesüléseket szerezzünk tõlük a Nagyúr hollétérõl, de aztán jöttek az aurorok, pedig már majdnem sikerrel jártam. Elvihettem volna Neville-t, és boldogan élhettünk volna együtt.”
A fiú kezei görcsösen szorongatták a megviselt lapokat.
„Sajog mindenem. Nem emlékszek, de azt mondják, rám dõlt egy szobor a Minisztériumban. Annyit tudok a történtekrõl, amennyit a Nagyúr elárult. Megsérültem, õ pedig kimenekített, de megelégelve a hibáimat megbüntetett - kitépte a méhemet a puszta kezével! Olyan iszonyatos, nem is értem, mivel érdemeltem ezt ki! Szeretem, de most már undorodom is tõle, hisz önös érdekébõl matatott bennem. Várj, és ha ez nem lenne elég, a végén a méhemet még a kezembe is nyomta, hogy csináljak vele, amit akarok, mert õ már úgyse tud vele mit kezdeni! Ennyire kegyetlen emberrel még soha életemben nem találkoztam! Mikor megfogtam a hússzövetet nyúlós volt, és meleg. Olyannak tûnt, mint az olvadt törökméz. Olyat se ettem többé…”
Longbottom a földre hányt, majd száját megtörölve tovább olvasott.
„Meghallgattam a jóslatomat. Kiderült, hogy Egyiptomban megátkoztak, ezért nem lehet gyerekem, mert az az egy kívánságod nem teljesülhet, amit a legjobban akarsz - ezt szolgálja az átok. És a Nagyúr elejétõl fogva tudta, hogy így lesz! Csak azért vitt el magával, mert kellett neki valaki, aki bekapja az átkot helyette. És ki lehetett volna erre alkalmasabb, mint én? Azt hitte, a hatalmát akarom, de ezzel mellé fogott, mert nekem csak egy gyerek kellett. És az átok nem volt ön-beteljesítõ, neki kellett elintéznie, hogy ne lehessen gyerekem, különben visszapattant volna rá az átok, és nem menekülhetett volna elõle többé; elvesztette volna a nagyra becsült örök-életét. Minden igaz volt tehát, amit velem kapcsolatban pletykáltak. Sose hittem volna! Narcissáék megérzése – most az egyszer – nem csalt. Bárcsak tévedtek volna!”
„Mindenki haragszik rám. Roddy is, Raby is, akárcsak Barty, talán õ a legjobban. Becsaptam õket, így jogos a haragjuk. Miattam kerültek Azkabanba, megérdemlem hát, hogy szenvedjek, õk viszont nem. De nem tehettem róla, annyira megszerettem Neville-t, mintha csak a sajátom lett volna. És csak arra tudtam gondolni, hogy Frank meg Alice milyen boldogok, én meg nem. Nem akartam rosszat, egyedül azért tettem az egészet, mert szeretni akartam valakit. Miért nem lehetett õ az, ha már a Nagyúr nem? Miért nem lehetek én is olyan boldog, mint az anyák az utcákon, akiket legszívesebben kivéreztetnék? Mosolyognak, babakocsit tologatnak… Talán tizenöt éves koromban rosszul tettem, hogy halálfaló akartam lenni?”
Longbottomot hõhullám öntötte el, ezért levetette magáról a kardigánját. Odébb meglátta Lunát, amint éppen õt keresi, de jelen pillanatban nem vágyott a lány társaságára, ezért inkább odébb csúszott egy óriás hullájának rejtekébe.
„Miért éppen a mellettem lévõ cellába kellett zárni ezt a perverz majmot? Nem elég, hogy a vallatás után megerõszakolt, teherbe ejtett, most meg itt kedveskedik nekem? De lesheti, abból nem eszik! A gyerekem közelébe sem fogom engedni! Nem akarom, hogy ilyen viselkedést tanuljon el az apjától! Ez most az én idõm! Nem fogom hagyni, hogy bárki is elvegye tõlem, ami az enyém!”
„Hát, kislányom lesz! Nem hittem volna, hiszen eddig mindig csak fiúkkal estem teherbe. De talán ez most más eset, és végre szerencsém lesz, és nem történik semmi baj! Mindenesetre Mirellának fogom elnevezni, és bárki bármit mondjon, meg fogom tartani, nem vehetik el tõlem! Vagy mégis? Hiszen ez az Azkaban, mi a fenét is képzelek! Itt nem lehet felnevelni egy gyereket, de azt sem akarom, hogy árvaházba kerüljön, tudom, hogy ott rossz lenne neki…”
„Nem értem, miért vetéltem el megint, mi történhetett? Pedig annyira vigyáztam rá, és mégis… Biztos a reggelimbe tettek valamit, valahogy éreztem, hogy nem kéne megennem, de már késõ bánat! De vajon miért tették ezt velem? Hogy ismét visszadughassanak a régi cellámba? Ez beteges. És még õket tartja a Reggeli Próféta jónak… Mégis hogyan lehetnének õk a világos oldalon, ha ennyit is irigyelnek tõlem?”
Neville látta, hogy a napló a vége felé közelít, még vagy három lap lehetett hátra.
„Sirius nem tudhatta. Szegény honnan is tudhatta volna, hogy miken mentem keresztül, egyszerûen fogalma sem lehetett róla! Én pedig azt hittem, hogy csak gúnyolódni akar rajtam, amiért olyan szerencsétlen vagyok. De hát egész életemben csak veszekedtem vele, nem gondoltam, hogy most az egyszer komolyan beszél, és azért olyan kedves velem! Én pedig megöltem! Merlin szakállára, hogy tehettem ilyet? Végeztem a saját unokatestvéremmel! Pedig nem is halálos átkot akartam rá mondani…”
„Csak annyit láttam az egészbõl, hogy Roddy zuhanni kezd. Megijedtem, és utána repültem. Mint késõbb kiderült, amputaportált. Az egyik lábát valahol elhagyta, a zuhanástól pedig egyéb sérüléseket is szenvedett. Kértem a Nagyurat, hogy segítsen rajta, hiszen õ olyan nagy mágus, mindent meg tud gyógyítani, tudom, erre is képes lett volna, õ azonban azt mondta, hogy nincs már szüksége Rodolphus-ra, és megölte. Pedig nekem szükségem lett volna rá! Lehet, hogy alkoholista volt, és sosem voltunk igazán jó férj és feleség, de õ akkor is az én Rody-m volt.”
Neville elgondolkodott. Vajon ennyire félreismerte volna Bellatrixot? Zsebre tette a naplót, és óvatos gyengédséggel átkarolta a földön fekvõ testet. Igen, biztosan nem ismerte kellõképpen, különben nem lepõdött volna meg ennyire azokon, amiket az imént olvasott. Ugyan sosem értett egyet azokkal, akik egyes emberekrõl azt feltételezték, hogy csak azért követnek el rettenetes tetteket, mert meggyötört lelkek - hiszen ha valaki bûnt követ el, arra semmi sem lehet mentség - most viszont már kezdte komolyan megbánni ezt az elhamarkodott elõítéletét. Bellát hirtelen teljesen más szemszögbõl látta, mintha nem is ugyanaz a nõ feküdne itt elõtte a földön, mint aki annak idején megkínozta a szüleit.
- Sajnálom! – suttogta a fiú. Tény, hogy egy gonosz, közveszélyes, érzéketlen hárpiáról volt szó, de hirtelen már inkább sajnálta õt, mintsem hogy gyûlölte volna. Ugyan Bella megkínozta a szüleit, de csak azért tette, hogy végre neki is lehessen gyereke. Nem bántotta volna, szeretni akarta. És olyasmiken ment át, amiken senki más.
Felnyalábolta a nõi testet, és elindult vele a Tiltott Rengeteg felé. Az erdõ szélénél az út mágikusan ketté volt bûvölve. Az egyik jobbra vezetett, ahová Dumbledore harcosait temették egy tömegsírba, a bal pedig egy égetõhöz vezetett, ahol lángcsóvák emésztették a halott halálfalókat. Neville a testtel épp a kettõ között állt, és nem tudta, merre induljon.
Bellatrix rossz volt. Egy halálfaló, gonosz és kegyetlen. Nem fekhet Dumbledore emberei mellett, ez teljesen nyilvánvaló.
Akkor miért gondolkodik mégis azon, hogy jobbra viszi? Igen, na és, ha megsajnálta? Miért baj az, hogy meglátta benne a jót?
Akarata erõsebbnek bizonyult, és felülkerekedve a kétségeken elindult Bella testével a jobbra vezetõ úton. Hamarosan el is érték a tisztást. Selymes, zöld fû hófehér kövekkel körülvéve, egyenletesen elrendezve, elõtte egy a „Hõsök nyugvóhelye” feliratú vörös márványtábla - ez jelölte a nyughelyet. Longbottom gyengéden belefektette a sírba a nõt, miközben barátai, Harry és Hermione is megérkeztek a helyszínre búcsút venni szeretteiktõl.
- Mit csinálsz, Neville? – botránkozott meg Potter. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy ide hozod? Tán elfelejtetted, hogy ki volt õ?
A fiú nem válaszolt, helyette inkább átnyújtotta barátjának a naplót, ami Bellatrix ruhájából esett ki. Harry értetlenül pillantott bele. Elég volt azonban egy oldalpárt elolvasnia belõle – Hermionénak szintúgy -, és már egyikõjük sem szólt bele, vagy akadékoskodott a miatt, hogy Neville itt akarja elhelyezni végsõ nyugalomra a boszorkányt.
Az asszony ott feküdt hát a sírban Dumbledore seregével együtt, mintha mindig is hozzájuk tartozott volna. Longbottom pedig mindenkinek továbbadta titkát, amit a naplóban olvasott, és az általános reakció ugyanaz volt, mint amit Harry-ék tanúsítottak az elõbb.
A holtan fekvõ Lupin is Bella mellé került. Amikor leeresztették, a farzsebében valami tárgy hangos csörrenéssel eltört, és sötétkék füst kezdett felfelé gomolyogni a levegõbe. Mindenki oda gyülekezett. A fiola, amely összetört, nem volt más, mint Bellatrix emlékeinek gyûjtõje, összes emléke belesûrítve egyetlen kis gondolatfonatba.
Az ég elsötétült, az emberek megigézve nézték a jelenést. A füstben hamarosan felbukkant Bella alakja. Mindenki megijedt, de amikor el akarták ûzni, rájöttek, hogy az csak egy emlékkép, és egyik jelenlévõje sem valós. A kivetülés öt percig tartott. Mintha gyorsított felvételen nézte volna végig a világ a boszorkány összes tettét, szenvedését. Miután véget ért, az emberek csak álltak szótlanul, nem tudtak mit mondani.
Neville örök életére megõrizte a naplót, és örömmel fogadta el Bella ajándékát. Beköltözött a házba, és attól a naptól fogva minden este elõvette a kis füzetecskét, hogy leróhassa a nõ iránti tiszteletét. Bellatrixot szinte már a második édesanyjának tartotta, a napló utolsó lapjára pedig ezt írta oda befejezésül:
„Bellatrix Black Lestrange (1951-1998)”
És az emberek egy idõ elteltével már úgy tekintettek Bellára, mint arra a nõre, aki kibírta Voldemort mellett, nem tört meg, erõs maradt a legvégsõ pillanatban is, mint aki nem adta fel, elviselte az összes fájdalmat, melyet át kellett élnie a mágus mellett.
És a jövõben minden boszorkány és varázsló úgy emlékezett Bellatrix Black Lestrange-re mint egy bátor, erõs, kitartó, hûséges személyiségre, aki ugyan követett el hibákat - mint ahogy minden ember ezen a világon -, de attól még el kellett ismerni, hogy õ nem volt más, mint:
a HÕS A SÖTÉTBEN.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés