85. fejezet - Az aranyélet

Cím: Hős a sötétben
Fejezetcím: Az aranyélet
Szereplõk: Bellatrix Black/Lestrange
Jellemzõk: Dráma
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála
Leírás: Bella gondolkodik.

 

 

 

 

 

 

Egy hétfõi napon Bellatrix gyûlésre indult férjével, Rodolphus férjével saját, Grimmauld-téri otthonukba.

Roddy három napja, váratlanul tért vissza hozzá sikeresen megszabadulva valahogy az Azkaban marasztaló vendégszeretetétõl. Mivel a Nagyúr – érthetetlen okokból kifolyólag - még mindig kisajátította a házukat, ezért a férfinak is Malfoyékhoz kellett költöznie. Természetesen Bella nem számolt be neki arról, mi minden történt vele a távollétében, egynémely dologra azonban Rodolphus magától is rájöhetett.

A férfi arra nem is számított, hogy neje majd az örömtõl repesve ugrik a nyakába, de abban azért titkon reménykedett, hogy kiszabadulása alkalmából legalább este kap valamit. Ám Bellatrix nem volt hajlandó semmi olyasmire, és amikor Roddy kérdõre vonta e miatt, a nõ csak annyit mondott, hogy fáradt.

Rodolphus arra is kíváncsi lett volna, miért tette ki õket Voldemort a régi otthonukból, de Bella erre meg csak annyit felelt, hogy bûnt követett el, és ezért most így bûnhõdik. A férfi nem értette, mivel tudott a felesége annyira ellene szegülni a Nagyúrnak, hogy a vétke ilyen nagy horderejû bûntetést vonjon maga után, és feltett szándéka volt, hogy a gyûlés után kérdõre vonja ezzel kapcsolatban.

Tudta, hogy amúgy sincs rendben köztük minden. Lehet, hogy a halálfalók miatt, de talán a nõ viselkedésébõl adódóan is Rodolphus meglehetõs potenciális gondokkal küzdött. Sorozatos kudarcélményei miatt ismét rászokott az alkoholra, ezáltal pedig újra egyre gyakrabban került beszámíthatatlan állapotba. Egy ízben rá is támadt a feleségére, Bella azonban gyorsan lecsendesítette õt egy jól irányzott Stupor-átokkal.

Jelen pillanatban viszont Roddy épp színjózan volt, és egész úton a gyûlésbe menet meglepõen kedves és figyelmes. Kisajátított házukhoz érve vígan parolázott rég nem látott halálfaló cimboráival, majd érdeklõdve hallgatta a szólásra emelkedõ Bellatrixot.

- Nagyúr! – szólalt meg a nõ a tõle már megszokott elfogódott, érzelmeket elfojtó hanglejtésével. - Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy családi lakunk vendégeként üdvözölhetjük! Nagyobb öröm nem is érhetne minket…

Senki sem értette, vajon mi köze ennek a kijelentésnek az elõzõleg tárgyalt témához, de Bellával nem mertek nyíltan szembeszállni.

- Nem érhetne nagyobb öröm… – visszhangozta Voldemort a nõ fáradt, vörös szemeit fürkészve. – Ha te ilyet mondasz, Bella, az már aztán jelent valamit!

Bellatrix arcát halvány pír öntötte el, és a váratlan örömtõl könny szökött a szemébe.

- Nagyúr, jól tudod, hogy tõlem csak az igazat hallhatod!

- Szóval, nem érhet nagyobb öröm… - A mágus szemei baljóslatúan villantak meg a félhomályban. – Pedig, úgy hallom, a héten felettébb örömteli esemény történt a családodban.

Bella egy szót sem értett az egészbõl. Mostanában gyakran elõfordult, hogy kimaradt a családi hírek megtárgyalásából, így most aztán végképp nem találta a fonalat. Talán ez volt a gyûlés napirendjén mielõtt megérkezett?

- Az unokahúgodról beszélek, aki a ti unokahúgotok is, Lucius és Narcissa! Úgy hallottam, nemrég egybekelt Remus Lupinnal, a vérfarkassal. Ez bizonyára határtalan büszkeséggel tölt el benneteket! – gúnyolódott a megdöbbent arcok láttán a Nagyúr.

Remus Lupin… Ki is az? Bellának ismerõsen csengett a név, biztosan hallotta már valahol…

Oh, nem! Ez az a Remus Lupin? Aki akkor ott volt a Grimmauld-téren, aki megpróbálta megölni õt? Nem, nem, az nem lehet! Hiszen azóta is rémálmai vannak attól a toportyánféregtõl! Álmában is attól retteg, hogy Remus megtalálja, magához vonja, és kést döf belé!

Ez jellemzõ Andromedára! Mindig is ez kellett neki, a véráruló lázadás! Most meg még az a fattyú lánya is követi a példáját? Elég volt, nem kegyelmezhet nekik többé! Meg kell találnia a módot arra, hogy megszabaduljon az animágus zaklató emlékétõl, hogy többé ne kelljen nyüszítenie álmában, miközben kielégületlenül Rodolphus érdes, száraz kezét szorongatja, és a halálról ábrándozik. Már többször is elképzelte, ahogy elõrántja a pálcáját, suhint vele, a szõrös alakváltó pedig holtan rogy a földre.

Olyan jó érzés lehet!

És ha nem õ gyõzne? Akkor bemocskolódna makulátlan arany vére! Ki által akar hát meghalni? Nem lehet szó bárkirõl! Aranyvérûnek kell lennie a gyilkosának, az egyszer biztos! Mi lesz így vele? Hiszen a vér kötelezi, ennyi kijár neki!

Nem tudta maga sem igazából, mit is gondoljon a Grimmauld-téri eseményekrõl. Olyan váratlanul történt minden! Ahogy az ellenfelek találkoztak, ahogy konfrontálódtak! Mi lett volna, ha más megy el vele akkor? Mondjuk Voldemort, akinek megengedte, hogy mind ez idáig dróton rángassa, és kihasználja, vagy Rodolphus, aki hozzá láncolódott az évek során, de akivel valódi, mély kötõdése soha nem alakult ki. Esetleg Piton, aki a kalandot jelentette a számára. De ez a Lupin… Olyan furcsa volt a számára, olyan nyugtalanító, és ahogy elbánt vele, az szinte már megalázó módon történt. Bármi legyen is, az õ dolga az, hogy soha ne adja fel a küzdelmet, és hogy bosszút álljon rajta!

Annyira lefoglalta ez a gondolat, hogy el is felejtette megemlíteni Voldemortnak a ház-kérdést.


 Aztán eljött végre a nap, amikor szembekerült Nymphadorával, és a Rend többi tagjával.

Azok a galádok épp Harry Pottert próbálták kimenekíteni a Dursley-házból, amikor õ és halálfaló társai rajtuk ütöttek. Bella legelöl, férje mellett száguldott a seprûjén. Egyre jobban és jobban felgyorsultak, igyekeztek, hogy minél hamarabb elkaphassák Harry-t (vagy annak egyik álcázott alteregóját). Bellatrix azonban a kölyök helyett valójában Nymphadorát kereste, hogy végre lesújthassa halálos átkával. Rodolphus nem tudott erõsen koncentrálni, mert mielõtt elindultak, megivott egy egész laposüveg sárkánynyál-pálinkát annak ellenére, hogy Bella figyelmeztette, nem kéne annyi „stresszoldót” innia.

Talán épp ezért találta el egy kósza átok, és a férfi rögvest õrült zuhanórepülésbe kezdett. Bella már épp bemérte Nymphadorát, akit egész idõ alatt üldözött, de az esetet látva kénytelen volt lemondani áldozatáról, és inkább a férje után repült. A pánikba esett Roddy megpróbált hoppanálni, de a dolog rosszul sült el; csak egyik lába tûnt el a semmibe, a teste többi része tovább zuhant, mígnem nagyot koppanva landolt a kemény járdán.

Bellatrix leereszkedett férje mellé, és aggódva nézett végig rajta.

- Ejjááá… - nyögte Rodolphus. A szájából ömlõ vérpatakban törött, sárga fogak úsztak. – Bejjjaaa… Bejjatyjix…

- Itt vagyok, nyugi, minden rendben lesz! Segítsen már valaki! – kiáltotta a nõ idegesen körül nézve. Két kezét a férfi megmaradt combjára szorította, hátha sikerül mérsékelnie a törött combcsont alól ömlõ vér kilövelléseinek intenzitását.

- Öjjülök, hogy itt vagy! – nyáladzott kábán a férje.

- Ne aggódj, visszanövesztjük a lábad!

Az emberi roncs felsóhajtott, vagy csak levegõt akart venni?

- Hijányozsnyi fogsz, mikoj meghajok.

- Ne beszélj hülyeségeket, a férjem vagy, és nem fogsz meghalni! Ha egy kicsit is szeretsz, nem hagysz el! Nagy szükségem van most rád!

- A Nyagyújt cejeted, tu’om.

- Ne haragudj rám, Roddy! Annyira sajnálom!

- Hagyjuk, megpocsájtyok! Adz ény hibám. Rossz férjed voltam.

- Ne mondj ilyeneket, te remek férj vagy! Mindig is te leszel az igazi a számomra!

- Elég volt, Bellatrix! – szólalt meg egy fagyos hang a háta mögül.

A nõnek hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki az.

- Nagyúr, kérem! Gyógyítsa meg, könyörgöm, maga biztosan képes rá!

- Nem lehet. Többé nincs szükségem rá – Voldemort elõrántotta a pálcáját, és elharsogta a gyilkos átkot.

Bella megdermedt, és odafagyott a pillanathoz. Nem mozdult a férje mellõl, így talált rá Lucius.

- Mit csinálsz még itt? – Malfoy nõies mozdulattal simított végig hosszú szõke fürtjein.

- Hagyj békén! Tûnj innen! – köpte oda neki a nõ. – Nem látod, hogy meghalt?

- Észrevettem – szólt flegmán Lucius, majd alaposabban is szemügyre vette Rodolphus élettelen testét. - Amputaportált. Esélye sem volt.

- Nem tudtam megmenteni. Pedig biztos lett volna rá mód, ne mondd, hogy nem!

- Találkozunk a temetésen! – rándította meg a vállát Malfoy, majd unottan odébb állt.

Bella most eszmélt csak rá, hogy igazából alig maradt valakije. Elõszõr az anyja, majd Regulus, Cygnus, Sirius, a gyerekei, az álmai, most pedig Rodolphus… Ér így egyáltalán valamit az élete?

Ettõl fogva a nõ teljesen magába fordult. Úrrá lett rajta a gyász. Sosem gondolta volna, hogy ennyit jelentett neki a férje, hiszen nem is szerette igazán. De valahogy annyira össze nõttek, hogy most már visszasírta a folyton piáló Roddy-t.

Pár nap múlva már annak se látta értelmét, hogy kikeljen az ágyából. Rodolphus – aranyvérû lévén pompás – temetésére azért elment, de elõtte bûbájt kellett alkalmaznia magán, hogy vissza tudja fojtani fékezhetetlen zokogását.

 Voldemort is haragudott rá mostanában; nagyon a szívére vette, hogy ennyire megsiratja a férjét. Sokáig nem is volt hajlandó beszélni vele, csak néhanapján kereste fel titokban az éjszaka leple alatt, és egyszer a magáévá is tette, csak mert úgy tartotta a kedve.

Draco látta Bella nyomorúságos állapotát, és megpróbálta szorosabbra fûzni kettejük kapcsolatát; ha személyesen nem látogathatta meg, akkor levelet írt neki. Hogy a fiú anyja ne fogjon gyanút, Bella a Marla Brar álnevet választotta levelezésükhöz (Voldemort így nevezte õt, amikor Egyiptomba mentek). Így hát Draco ehhez a titokzatos, ismeretlen hölgyhöz címezte leveleit, Bellatrix pedig válaszolt is rájuk készségesen, és ha tanítványa épp nem jelentkezett, a fiú régi írásait olvasgatta. Többször is eltöprengett azon, vajon miért ragaszkodik hozzá Draco annak ellenére, hogy Cissa így viszonyul hozzá?

Az ifjú Malfoy által neki írt levelek közül ez volt a kedvence:

„Kedves Marla Brar!

Annyira hiányzol! Képzeld, a minap anya megint küldött nekem egy rivallót! Ebben a hónapban ez már az ötödik volt! A többiek elõl persze elrejtettem, nehogy meglássák, és kicsúfoljanak érte. Bár igaz, ami igaz, ha így tennének, akkor megfenyegetném õket, hogy ha nem fejezik be azonnal, akkor rájuk küldelek téged. Ugye, segítenél? Rendesen félnek ám tõled, már attól is, ha csak a nevedet hallják! Olyan jó így élni! A mardekárosok istenítenek engem, de attól még taníthatnál pár trükköt a griffendéles nyomik ellen! Persze, csak ha jobban leszel! Ez a Piton meg egyre unalmasabb, esküszöm, még egy durrfarkú szurcsók is kellemesebb társaság nála, bár ezt neked nem is kell magyaráznom. Amúgy nem tudod, anyának mi a baja? Mindig felkapja a vizet valami apróság miatt, de szerintem csak az zavarja, hogy ott vagy. Ezt nem azért mondom, én nagyon örülök neked, és olyan jó lenne, ha anya is olyan jó fej lenne, mint te! Jó, tudom, olyan soha nem lesz, de tudod mit? Lehetnél te az anyám! Mit szólsz hozzá? Százfûlé-fõzettel kiadnád magad anyának, kivennél az iskolából, és elköltöznénk valahová együtt. Jó lenne, nem? Persze, ha nem akarod, azt is megértem! Mindenesetre akkor nem kapnék állandóan rivallót. Anya nagyon kiakadt azon is, hogy beleavatkoztam apa ügyeibe; azt mondta, te rángattál bele, és hogy nem kellene annyi idõt veled töltenem! Meg hogy képmutató vagy, amiért annyit foglalkozol VELE. De szerintem te egy tökre kedves nõ vagy, és alig várom már, hogy újra láthassalak!

Draco M.”

Bellatrix mindig jó kedvre derült, amikor ezeket a sorokat olvasta. Ahhoz képest, hogy Draco milyen kis lelketlen dög volt, most már ennyire kötõdik hozzá! Olyan jó érzés volt hallani a fiúról, arról, hogy már a saját anyjaként tekint rá! Egy kis vigaszt nyújtott ez neki a sok fájdalom után. Az viszont már komolyan aggasztotta, hogy mitõl lett ilyen zsémbes a húga. Talán ennyire utálja õt? Oké, ez valahol természetes; véleménye szerint Narcissa magát Dracót sem szeretné annyira, ha az lány volna. Elvégre az aranyvérû családok mind fiút akarnak, csak hogy tovább örökíthessék a családi nevet, a vérvonalat.

 Az idõ telt, kezdõdött az új tanév, de az ifjú Malfoy nem ment vissza a Roxfortba. Narcissa ettõl éktelen haragra gerjedt. Mivel Bellatrix szintúgy nem fejezte be tanulmányait a varázslóképzõben, úgy vélte, testvére erõltette rá akaratát a fiára, és ezért nem akar az visszamenni tanulni. Cissa sosem tartotta Draco halálfalói munkáját fontosabbnak az iskolainál, és biztos volt benne, hogy fia nagyobb biztonságban van a Roxfort területén még Dumbledore halála után is, mint Voldemort seregében.

Egyik reggel, mikor sajgó hassal kelt ki az ágyából egy, a Nagyúrral eltöltött közös éjszaka után, és miután bármiféle meglepõdés nélkül nyugtázta, hogy ura ezúttal se várta meg mellette a hajnalt, hanem jó szokásához híven lelépett, Bella komolyan elgondolkozott azon, mi értelme van az életnek? Mi olyan jó benne, hogy a nyálas romantikus dalokban, filmekben mindig azt dicsõítik?

Épp a Reggeli Próféta egyik régi száma került a keze ügyébe, miközben próbált megfeledkezni saját bajáról. Hátha ez a cikk a vérfarkasok életérõl segít elterelni a figyelmét a Nagyúrról… A vérfarkasokat eddig úgy ismerte, mint például Fenrir Greybacket, és társait, akik egyenesen élvezték, ha kínozhatták a másikat, és átváltoztathatták a saját fajtársukká. Bellatrix számára az volt a legundorítóbb az egészben, hogy Fenrir kimondottan a gyerekeket szerette.

 Miért jó az neki, ha gyerekeket bánthat? Inkább örülne annak, hogy vannak, és hogyha majd felnõnek, lesz kiket megennie. Itt van õ, akinek nem lehetnek gyerekei - Voldemort miatt. Ráadásul a mágus ezért egyetlen egyszer sem kért tõle elnézést, holott tudta, mennyit jelentett volna ez neki. Mintha a varázslót fosztanák meg a horcruxaitól. Lelke legmélyén már azt kívánta, bár sikerrel járna Harry Potter, és ezzel megszabadítaná a Magyurat az érzéketlenségétõl! Akkor talán végre megint olyan lenne, mint régen, még Tom Rowle Denemként. Olyan, mint amilyennek született. Hiszen mi most valójában? Egy saját rossz énjébõl gyúrt kreálmány.

Bellának az az ember kellett, aki képes átérezni a fájdalmát, amelyet át kell élnie nap nap után.