Aki kíváncsi, hamar meghal

30. fejezet - Aki kíváncsi, hamar meghal

 

A Nagyúr pontban hatkor érkezett. Rodolphus az ajtóban fogadta, és alázatoskodva beljebb invitálta. Belláék már jó előre megegyeztek abban, hogy Rodolphus és Narcissa a vacsora ideje alatt a Nagyúr mellett lesznek, lesvén minden óhaját, Bella a konyhában szorgoskodik, Sipor feltálalja az ételt, Bella pedig a vacsora végén leszedi a használt tányérokat, evőeszközöket, és poharakat az asztalról. Andromedának csak annyi dolga lesz, hogy figyeljen Regulusra és Siriusra, nehogy bekavarjanak valamivel.

Rodolphus remegő térdekkel járult Voldemort színe elé.

- Hozhatom az első fogást, Nagyúr?

- Bellatrix merre van? – hárította el a kérdést a mágus.

- Itt vagyok, Nagyúr! – lépett elő a lány a konyhabejáróból egy csinos köténykében. – Miben lehetek a szolgálatára?

- Ülj le! – parancsolt rá Voldemort.

- De hát, miért? – lepődött meg Bella.

- Ma velem vacsorázol!

Bellatrix leült az asztalhoz, a férfi mellé, így Narcissa tálaláskor neki is felszolgált. Látszott a húgán, hogy nem repes az örömtől, amiért Bella, és a Nagyúr együtt vacsoráznak, és hogy neki kell kiszolgálnia mindkettőjüket.

Voldemortnak ízlett az étel. Jól belakott; a vacsora végén a banántortát sem hiányolta. Bellatrix meglepődve tapasztalta, hogy dacára kezdő szakács mivoltuknak, és a rendelkezésükre álló idő rövidségének, mégis milyen jól sikerült az étkek elkészítése.

Mikor aztán vacsora után az ajtóig kísérte Voldemortot, nem bírta megállni, hogy fel ne tegye neki a kérdést:

- Nagyúr, miért akart ma nálunk vacsorázni?

- Mi közöd hozzá? Aki kíváncsi, hamar meghal!

- Bocsánat! Jó éjszakát kívánok!

- Ma még itt alhatsz, de holnap délre vissza kell térned a Mágiaügyi Minisztériumba, megértetted?

- Igenis.

A mágus gúnyos fintorral az arcán távozott.

Este, miután Rodolphus visszatért a Minisztériumba, és Regulus, meg Narcissa is aludni tértek, Bellatrix kettesben maradt Andromedával.

- Annyira örülök, Trixy, hogy nem kellett találkoznom a Nagyúrral! – sóhajtott fel Andromeda. - Sirius nem is szörnyeteg, egész kedves, rám nem haragszik. Neki adtam a régi seprűm, és máris megbékélt.

- Nem azt mondtad, hogy elromlott a seprűd? Akkor miért adtad neki?

- Úgysem tudja használni, akkor meg nem mindegy?

- Nem vennék rá mérget... Nézd, megértem, hogy félsz tőle, de hosszabb távon úgyse tudod elkerülni!

- Miért is nem? Majd mindig kitérek az útjából.

- Ha majd egyszer férjhez mész, akkor úgyis ő választ társat neked; ha pedig halálfaló leszel…

- Ne beszéljünk erről! Már mondtam, hogy ez nekem nem fog menni!

- Ahogy akarod! Hanyagoljuk a témát!

- Bella, visszajött már Vihar? – váltott témát hirtelen a húga.

- Nem, de szerintem nem is fog. Miért kérded?

- Hát, meghalt a kuvikom, és…

- Mikor?

- Tegnapelőtt.

- Sajnálom. Így mihamarabb venned kell egy másik madarat!

- De nem merek.

- Miért nem?

- Félek, hogy eljön a világvége, és addigra annyira megszeretem az új madaramat, hogy nagyon fájni fog elválni tőle.

- Ez nevetséges! – kacagott fel Bellatrix. – Ennél nagyobb hülyeséget életemben nem hallottam. Amúgy meg nyugi, nem lesz itt semmilyen világvége!

- Úgy irigyellek, amiért nem félsz a haláltól!

- Neked sem kéne, hisz nincs abban semmi rossz!

- Honnan tudod? Még sose haltál meg!

- De egyszer majdnem! – tréfálkozott a nővére.

- Akkor sem kéne ennyire félvállról venned a dolgot! Nem illik hozzád ez az egész halálfalósdi! A Nagyúr meg kimondottan rossz hatással van rád.

- Nem igaz! – tiltakozott Bella, aki hirtelen észrevette, hogy húga csuklóján egy rózsaszínű „Best friends” mágikus karkötő díszeleg, amely képes változtatni a színét, és a szagát olyanra, amilyenre éppen a viselője akarja.

- Hát ez meg honnan van? – kérdezte húgától a karkötőre mutatva.

- Az új legjobb barátnőmtől kaptam. Én is vettem neki egyet, amikor legutóbb Roxmortsban jártunk.

- És megtudhatom, hogy ki az?

- Jobb, ha nem tudod!

- Na, gyerünk, ki vele!

- Haragudni fogsz érte, és kiabálni…

- Nem fogok, ígérem! Na, mondd már!

- Tutira?

- Tutira.

- Na, jó – adta meg magát végül Meda. – Molly az.

- Most viccelsz?

- Nem, komolyan!

- Mi? Te egy vérárulóval barátkozol? Hogy tehetted ezt?

- Bella! Félreismered Mollyt, ahogyan Siriust is; szerintem tök jó fej!

- Ne tedd ezt velünk! Most nem csak rólad van szó; a családunk hírneve forog kockán! - Igazából Bellatrixot nem érdekelte a Black-család hírneve, csak nem akarta, hogy könnyen befolyásolható húga a legfőbb ellenségével barátkozzon. – Molly nem méltó arra, hogy a barátnőd legyen!

- Tudod, most a volt legjobb barátnőmre emlékeztetsz; Sarah-nak hívják, és ő egy olyan aranyvérű, gazdag lány, aki imádja utasítgatni az embereket. Állandóan ugráltatott, és mindig olyasmikért, amiket ő is meg tudott volna csinálni. Egyszer kedves volt, és megértő, máskor meg simán leordította a fejemet. Úgy el volt telve magától, mint senki más ezen a Földön. Mindig elkérte a cuccaimat, aztán meg tönkretette őket. És ha ezt szóvá tettem, akkor meg vérig sértődött. Örülök, hogy ejtettem; Molly ezerszer jobb fej nála.

- Szóval rá emlékeztetlek? Mikor ugráltattalak én téged? Mikor vettem el a cuccaidat? – kérdezte dühösen Bellatrix.

- Semmikor, de nem csak erről van szó. Te sem törődsz az érzéseimmel; csak magadra gondolsz. Most is itt kiabálsz velem…

- Csak a javadat akarom, de felőlem aztán azzal haverkodsz, akivel akarsz!

- Még szép! Ez az én életem.

Bella annyira felhúzta magát, hogy aznap éjjel sehogy sem bírt elaludni. Elhoppanált hát a Minisztériumba, hogy meglátogassa Rodolphust. A fiú szerencsére még ébren volt, és szívesen látta őt.

- Trixy! Hát te? – fogadta derűsen a lányt.

- Gondoltam, meglátogatlak, és megköszönöm, hogy segítettél.

- Nem segítettem, inkább mindent elszúrtam! Ugye, nem haragszol rám a fürdőszobai eset miatt; csak azt szerettem volna, ha lazítasz egy kicsit…

- Ugyan! Tényleg nagyon jól esett az a forró fürdő…

- Lenne kedved meginni velem egy pohár teát?

- Nem akarlak zavarni; biztos álmos vagy már.

- Nem zavarsz, kerülj csak beljebb!

A lány vállat vont, és belépett az ajtón.

- Milyen teát hozzak? – kérdezte a fiú, leültetve Bellát a kanapéra.

- Mindegy – felelte a lány. – Valami olyat, amitől azért még el tudok aludni.

Rodolphus töltött egy kis kamillateát, átnyújtotta a csészét Bellatrixnak, hadd kortyolgasson, majd leült mellé a kanapéra.

- Hogy vagy mostanság? – kérdezte a lányt.

- Bevallom, aggódok kissé a világvége miatt, annak ellenére, hogy már megtaláltuk a löttyöt, ami megakadályozhatja. Úgy érzem, rajtam múlik a világ jövőjének a sorsa, és elég nehezen viselem, hogy miattam akár ki is halhat a Föld.

- Ez érthető – szólt megértően, de elsápadva Rodolphus. - De én sem félek! – kiáltott fel. – Amúgy észrevettem, hogy te rettegsz a sötétben, és éjszakánként előhívod a patrónusod, hogy világítson neked, amíg csak el nem alszol…

- Ez szemérmetlen hazugság! Honnan szedted ezt? – indulatoskodott Bella.

- Egyáltalán nem leselkedtem - szegte le a fejét.

- Nem számít. Csak azért erőltetem a témát, hogy megkérdezzem: előfordult-e már olyan, hogy egyszerre csak megváltozott a patrónusod?

- Nem. De hallottam már olyanokról, akikkel ez megesett.

- Kik voltak azok?

- Nem ismerem őket személyesen, csak hallomásból.

- És egész pontosan mit hallottál?

- Azt, hogy ha egy bizonyos varázsló, vagy boszorkány nagyon ragaszkodik valakihez, vagy valamihez, akkor patrónussá változhat. Persze, ez nagyon ritka, mert a patrónus az ember tulajdonságait, érzéseit tükröző állat, vagy esetenként kezdetleges, kupola alakú erőmező. Gyakran előfordulnak szörny alakú patrónusok is, az emberi alakúak azonban nagyon ritkák.

- És a patrónus személyének megváltozása normális dolog?

- Gondolom, igen. De hogy jutott most ez az eszedbe? Megváltozott a patrónusod? Nem ez volt mindig?

- Nem, dehogy. Csak olvastam erről, és kíváncsi lettem.

- Egyébként bocs, hogy nem segítettem a világvége katasztrófa elhárításában, de semmi ötletem nem volt. Egész idő alatt próbáltam meggyőzni a többi halálfalót arról, hogy segítsenek neked, de csak kiröhögtek.

- Hát, még nincs meg a megoldás, csak egy tipp, amivel talán sikerül kezdenünk valamit.

- Biztos megoldjátok majd a problémát, főleg ha a Nagyúr is besegít!

Bellatrix bólintott.

- És aztán majd a férjhez menésen is gondolkozhatsz! – váltott témát Rodolphus.

- Jaj, tényleg! Mindenesetre nem lesz egyszerű dolgom, hiszen a szüleim már jó pár eljegyzésemet felbontatták.

- Hogyhogy?

- Ott volt például Matthew Stone - aranyvérű volt, de halálos beteg, így a szüleim felbontatták az eljegyzésünket. Meg is halt két hétre rá. Aztán következett Robert Brown, a perverz disznó. A családom tíz éves koromban kötötte meg a családjával a házassági szerződést; ő tizennégy éves volt. Meghívták hozzánk vacsorára. Miután belakott, azt mondta, szeretne négyszemközt beszélni velem. Felmentünk a szobámba, és hát… Ki nem találnád, hogy miket mondott ott nekem!

- Miket?

- Csupa mocskos, malac dolgot.

- Komolyan? És mit csináltál?

- Szóltam anyáéknak. A fiú persze mindent tagadott, a szüleim pedig nem hittek nekem. Aztán két hónappal később találkoztunk egy partin, és akkor is bepróbálkozott. Kimentem vécére, és egyszer csak ott állt mögöttem!

- És mi történt?

- Kidekoráltam az arcát a körmeimmel. Szerencsére éppen arra jött Narcissa, és szólt anyáéknak.

- Neked nem esett bajod?

- Nem – Bella kissé hisztérikusan elnevette magát.

- Ennyire vicces volt a dolog? – kérdezte megütközve Rodolphus.

- Dehogy! Csak eszembe jutott, hogy tíz évesen szinte még semmit sem értettem az egészből. Fel sem fogtam, hogy mi történik.

- De ekkor már hittek neked, ugye?

- Igen. És hogy ne legyen kényelmetlen a dolog, kitörölték az egészet az emlékeim közül.

- Akkor honnan emlékszel mégis az egészre?

- Olvastam a családi naplóban. A legelső házassági szerződésemet három éves koromban kötötték meg s Carrow-családdal. Akkor lettünk barátok Alectóval. Christopher Carrow volt a jelölt, de a szülei összekaptak valamin a szüleimmel, és így ugrott a dolog. Máig se tudom, hogy végül is min vesztek össze.

- Most is érvényben van valamilyen egyezség rád vonatkozóan?

- Nem, semmilyen – mosolygott Bellatrix. – Mostanában nem kötöttek újat.

- És nem is akarsz férjet magadnak?

- Ugyan, kit?

- Hát… például… itt vagyok én! Mit szólnál hozzám? – pirult el Rodolphus.

- Hozzád? – lepődött meg Bella.

- Miért is ne? A családom aranyvérű, gazdag, mi meg már elég régóta ismerjük egymást, és eddig egész jól kijöttünk. Így legalább nem egy vadidegenhez kellene hozzámenned…

- Ez igaz, de… Hű, ez az egész annyira furcsa! Nem is tudom…

- Nézd, én nem lennék olyan, mint Christopher! Egészséges vagyok, nem viselkednék perverz módon, és apáddal is jól kijövök.

- Rodolphus, ne rontsuk el a barátságunkat! Ha összeházasodnánk, akkor alapjaiban változna meg a kettőnk viszonya.

- Érted bármit vállalnék!

- Kedves vagy, de nem mehetek hozzád.

- Azért szólj, ha meggondolnád magad!

- Nagyon rendes srác vagy, Roddy, tényleg, de én mást szeretek.

- És gondolom, őt akarod férjedül.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne! De ő nem szeret engem…

- Sajnálattal hallom. De gondold meg! Ez a házasság mindkettőnknek jót tenne.

- Lehet, de adnod kell némi időt, hogy átgondolhassam ezt az egészet!

- Beszélj a Nagyúrral! – kérte a fiú. – Ha ő azt mondja, hogy rendben van a dolog, akkor lehet tovább tervezgetnünk, ha viszont nemet mond, akkor kár minden szó.

- Rendben – egyezett bele Bellatrix.

Rodolphus annyira sürgette a lányt, hogy az kénytelen volt már másnap elmenni a mágushoz, annak ellenére, hogy egyáltalán nem akarta azt egy ilyen apró-cseprő üggyel megzavarni. Kínosnak érezte, hogy pont a szerelmével kell ilyesmiről beszélnie. Végül csak nekiszegezte a kérdést Voldemortnak, miszerint: kit szándékozik a férjéül kijelölni?

- Nekem mindegy, hogy kihez mész feleségül, csak aranyvérű legyen az illető!– válaszolta a Nagyúr.

- És engedné is a házasságot? – kérdezte Bella, és lelke legmélyén persze a nemleges válaszban reménykedett.

- Még semmi esetre sem!

- Én sem most gondoltam. Elvégre még tizenhét sem vagyok, bár már csak hetek választanak el a születésnapomtól.

- Na és kihez szándékozol hozzámenni? – kérdezte fagyos, fenyegető hangon a férfi.

- Hát, Rodolphus Lestrange felajánlotta, hogy…

- Rodolphus Lestrange? – suttogta rémisztően Voldemort.

- Igen, róla van szó.

- És mit szeretsz annyira benne?

- Semmit. Én nem szeretem őt.

- Akkor meg minek akarsz mindenáron hozzámenni?

- Én sem leszek fiatalabb, Nagyúr. Gondolnom kell a jövőmre; nem akarom egyedül, magányosan leélni az életemet…

- Elhallgass! Csak akkor házasodhatsz meg, ha én arra engedélyt adok! És ne feledd, hogy te akkor is az enyém maradsz testestől-lelkestől, halálodig!

Bella erre nem felelt semmit, csak sarkon fordult, és szó nélkül faképnél hagyta a mágust.

Másnap átment Cissy-ékhez, hogy kikérje a véleményüket esetleges férjhezmeneteléről.

- Ha nem szereted Rodolphust, miért akarsz hozzámenni feleségül? – értetlenkedett Meda.

- Mert ez a legjobb megoldás mindkettőnk számára.

- Szerintem jól összeilletek majd! – lelkendezett Narcissa.

- Akkor sem értem. Miért nem házasodhat az ember azzal, akit szeret? – folytatta az akadékoskodást Meda.

- A házasságnak semmi köze a szerelemhez. Egy papír, egy gyűrű; ennyi! – szólt Narcissa. – Én támogatom a házasságodat Rodolphusszal, elvégre aranyvérű, és ráadásul mocskosul gazdag. Mi kell még ettől több?

Bár Bellatrix ezzel nem értett teljesen egyet, nem szaporította a szót. A vita lebonyolítása után haza hoppanált, hogy pihenhessen. Megmosakodott forró vízben, majd egy bögre kakaó, és lágy mugli zene mellett relaxált egy kicsit.

Úgyis olyan ritkán van egy szabad perce; megérdemel egy kis pihenést. Elvégre holnap lesz a nagy nap; a telehold, és a támadás napja! Muszáj lesz 100%-os teljesítményt nyújtania, mert csak egyetlen esélye lesz. Nem lesz mód második próbálkozásra. Csúcsformában kell lennie, hisz másnap a világ sorsa áll, vagy bukik rajta.