Fejezetcím: Patrónus
Szereplõk: más szereplő, Voldemort
Jellemzõk: Általános, Romantikus, Dráma, Sötét, Akció/Kaland
Osztályozás: 12
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, Kínzás, Erotikus tartalom
Leírás: "Bella sosem rimánkodott Voldemortnak, hogy hagyja élni; nem sajnálta a lábai elé rogyó nõt, sõt szánalmasnak, és undorítónak találta, ahogyan az az életéért könyörög."
Mire Bellatrix visszaért, Voldemort már az ágyában fekve várt rá.
- Bocsánat, hogy késtem! – szabadkozott a lány.
- Hol jártál? – kérdezte ridegen a Nagyúr. Hangjában nem érződött sem harag, sem megbocsátás. Ugyanúgy beszélt, mint máskor - lekezelően.
- Egy Esther nevű festőművészt látogattam meg – felelte Bellatrix félénken.
- Mindegy. Most már túl késő van ahhoz, hogy elkezdjem a tanításodat az okklumenciára. Mosdj meg, aztán pedig lámpaoltás!
Lámpaoltás? Micsoda mugli duma ez! – gondolta megvetően Bella.
Egy jó forró zuhany után – ami nagyon jól esett neki –, könnyedén el tudott aludni.
Persze nem pihenhetett sokáig, mert Voldemort már hajnalok hajnalán felkeltette. Amíg a lány a Roxfortban tanult, a Nagyúr csak a könnyebb dolgokra tanította meg, most azonban Bella számára véget ért az aranyélet. A tananyag mindig nagyon nehéz volt, és alig maradt egy kevéske szabadideje.
A kora reggeli tanóra után Voldemort fontos mondandóval állt a végsőkig elcsigázott lány elé.
- Holnap küldetésre mész! – közölte vele.
- És mit kell majd tennem, Nagyúr? – érdeklődött Bellatrix.
- Megtudtuk Heather Bennett tartózkodási helyét.
- Ki az a Heather Bennett? – értetlenkedett a lány.
- Dumbledore pártfogója; egy szánalmas sárvérű. A te dolgod lesz megölni, majd bizonyítékot keresni a házában a Rendre vonatkozóan. A részleteket majd holnap reggel tudod meg. Persze, nem egyedül küldelek oda; Rodolphus is veled megy.
Ez lesz hát az első küldetése, és mindenképpen bizonyítani akarta rátermettségét a Nagyúrnak. A küldetésnek zökkenőmentesen kell lezajlania; nem okozhat csalódást Voldemortnak!
Bella, hogy lekösse magát valamivel, felkereste Rodolphust.
- Szia, Trixus! – köszöntötte a fiú. – Hogy vagy? Mi újság, minden rendben?
- Semmi különös. És veled mi van?
- Semmi említésre méltó. Miért jöttél? – mosolygott rá Rodolphus.
- Kérnék tőled valamit – szólt halkan Bella. Láthatóan kínosnak érezte a helyzetet.
- Éspedig? – Rodolphus be akarta invitálni a lányt, de az nem volt hajlandó átlépni a küszöböt.
- Először is: ne nevezz „Trixusnak”! Másodjára: viselkedj normálisan a bevetésen! Ha netán baj is lenne, meg kell oldanod! Képes leszel rá?
Bellatrix nem akarta, hogy bármi rosszul süljön el, ahogy azt se, hogy ő gyengeséget mutasson fel a fiú előtt. Ám arra vágyott a legkevésbé, hogy Rodolphus a lovagjaként lépjen fel.
- Jó, legyen, ha mindenképp ezt akarod – adta meg magát végül a fiú.
- Köszönöm. Na, akkor én megyek is… - intett búcsút neki a lány. - Mást nem akartam.
- Rendben, találkozunk a bevetésen – mosolygott kedvesen utána Rodolphus.
Bellatrix nagyon várta már az első bevetését. Szíve vadul kalimpált, valahányszor csak rá gondolt, és még a levegőt is szaporábban vette. Sosem volt még alkalma részt venni igazi bevetésen, és ez lámpalázassá tette. Persze, az is nagyon zavarta, hogy Rodolphus lesz a társa, és, ha netán elbaltáznának valamit, a fiú is bajba kerülne.
A bevetésre este került sor. Bella és Rodolphus a Getapple utcához, Heather Bennett lakhelyéhez lopakodtak. Személyenként egy-egy kiábrándító bűbájt szórtak magukra, majd odaólálkodtak a megfelelő házszámú épülethez.
Rodolphus oldalvást Bellára sandított, láthatóan ő sem érezte magát készen erre teljesen, de nem mert szólni ez ügyben.
Mikor már épp indultak volna, egy árny bukkant fel a közeli bokorban, Pitoné.
- Mit keresel te itt épp ilyenkor? - suttogta meglepetten Bella.
- Nem boldogultok egyedül, jöttem segíteni.
- Na, de, elment az eszed? Miért hagynánk, hogy itt legyél? Megérdemled, hogy ellássam a bajod, hiszen összetörted Bella szívét! Ezt nem hagyhatom annyiban, meg foglak állítani, te kis szemétláda! Le fogom törölni a vigyort a pofádról… – Rodolphus egyre inkább indulatba jött.
- Ez mind nem rád tartozik! – sziszegte neki Bella. – Semmi közöd ahhoz, hogy Perselus mit csinál, ahogy ahhoz sem, hogy mit mondott nekem, vagy, hogy mi volt régen köztünk. Annak már vége, felfogtad?
- Nem fogom végignézni, ahogy megaláz épp egy küldetésen! – hadonászott idegesen Rodolphus.
- De végig fogod, ha kell! Megértetted? Ez most nem a veszekedés ideje – szólt fenyegetően Bellatrix. - Miért akarsz annyira csatlakozni?
- Mondtam már, tudomást szereztem a tervről, és ki akarom próbálni magam, hogy majd valamikor én is halálfaló lehessek.
- Ez nevetséges, a Nagyúr megölne, ha megtudná... nem lehet.
- Nem tarthatsz vissza - mosolygott gúnyosan a fiú, lopva megsimítva annak karját. - De szerintem, neked nincs is szükséged kiábrándító bűbájra, hisz eleve elriasztod a közelből az embereket. Ja, kivéve, amikor kiállsz az utcasarokra...
- Tartsd magadban a véleményedet, mint a salakodat! – szólt Pitonra Bellatrix. – Amúgy meg, amikor te kértél arra, hogy vegyek fel egy szál semmit, akkor nem nagyon feszélyezett a dolog.
A nem túl elegáns vita alatt odaértek Heather Bennett házának lépcsőfeljárójához.
- Menj előre, Perselus! Nézd meg, van-e valami házőrző bestia a háznál! – utasította Pitont Rodolphus. – Én addig elmondom Bellatrixnak, hogy mit is kell pontosan tennie.
Perselus bólintott, és beugrott a kerítésen át a kertbe.
- Figyelj, Bella! Csak bemegyünk, végezünk a nővel, szerzünk valami használható tárgyat, vagy iratot, aztán lelépünk…
- Rendben.
- Tiszta a terep, gyertek! – intett feléjük Piton, mikor visszaért.
Belláék követték őt a bejáratig, majd Rodolphus berobbantotta az ajtót. Odabent egy halálra rémült asszonyra leltek. Amikor a nő megpillantotta a három fiatalt, csontos kezeit összetéve könyörgött nekik azért, hogy engedjék el.
Rodolphus egy némító bűbájjal elhallgattatta a siránkozó némbert, majd a többiekhez fordult.
- Ez Trixy első bevetése, legyen hát az övé a megtiszteltetés! – javasolta.
Perselus vállat vont, és maga elé engedte Bellát.
A lány az asszonyra pillantott; az könnyes szemekkel visszanézett rá.
Bella sosem rimánkodott Voldemortnak, hogy hagyja élni; nem sajnálta a lábai elé rogyó nőt, sőt szánalmasnak, és undorítónak találta, ahogyan az az életéért könyörög.
- Avada Kedavra! – kiáltotta izgatottságtól remegő hangon.
Zöld fénycsóva csapódott a nő mellkasába. Azon mód holtan terült el a földön.
Bár Bella érzett egy csöppnyi bűntudatot, amikor Voldemort képe az eszébe ötlött, azonnal enyhült a rossz érzése.
- Keressünk nyomokat! – fordult el a tetemtől a lány.
- Ülj le inkább egy kicsit, Trixy, majd mi átkutatjuk a házat! Te csak arra figyelj, hogy nem jön-e valaki! – kérte aggódó hangon Rodolphus.
- Nem, jól vagyok, de tényleg! Én is segítek nyomozni! – tiltakozott a lány.
- Akkor kutasd át a hálószobát; ott úgyis jól kiismered magad, nemde? – nevetett Piton gúnyosan. – Én addig őrködök.
- Jó, legyen! – Rodolphus ölni tudott volna a pillantásával.
Fél óra hosszat kutattak, de nem találtak semmit, pedig a végén már Piton is csatlakozott a keresőkhöz. Végül az ágy egyik lábába rejtve Bellatrix rábukkant egy papírosra - a Főnix Rendjének névsorára! Bár Bella egy nagyon is fontos iratot talált meg, elismerést ezért csak Rodolphustól kapott; Piton kutyába sem vette a fáradozását. Azért a listát Perselus is átfutotta, és azonnal rájött, hogy nincs rajta a Rend összes tagjának a neve. Jó párnak még hiányoznia kellett – csak nem lehetnek ilyen kevesen az összeesküvők!
Belláék elhagyták a házat, és Piton nélkül elindultak visszafelé a Minisztériumba. Bellatrix ugyan nem tudta, miért, de arra gondolt, hogy ezt az egészet a fiú miatta csinálta ezt az egészet, és Bellának is jól esett, hogy végre láthatta minden undokság ellenére.
- Figyelj, nem próbálunk meg hoppanálni? - kérdezte izgatottan Bella.
- Nem is tudom, még sosem próbáltuk - motyogta Rodolphus.
- Akkor most itt az ideje - mosolygott Bella, és neki is látott a műveletnek Rodolphusszal együtt, mely szinte kiválóra sikeredett.
Bellatrixot, amikor visszaért, a Nagyúr már lázasan kereste.
Rohant is hozzá a lány lélekszakadva.
Voldemort Rodolphust is magához hívatta. Mindannyian úgy vélték, hogy a Nagyúr csak a küldetésükről szeretne megtudni részleteket.
- Üdvözlöm, Nagyúr! – köszöntötte Bella, amikor csatlakozott a többiekhez.
- Rodolphus elmesélte, hogy te ölted meg Heathert – suttogta baljósan Voldemort.
- Azt tettem, amit ön parancsolt – felelt büszkén a lány.
- HAZUDSZ! – üvöltötte a mágus. – A hoppanálás sosem volt a parancsom része. Nem megmondtam, hogy ne próbáld ki, amíg nem megy tökéletesen? Crucio!
Bellatrix sikoltva rogyott a földre. Vonaglott a kíntól, szíve vadul lüktetett mellkasában. Mindig elszomorította, ha Voldemort kínozta; legszívesebben sírt volna, de tudta, hogy nem mutathat gyengeséget, azzal csak lejáratná magát.
- Többé ne merészelj ellenszegülni nekem! – ordította a mágus.
- Igenis… - nyögte a lány. Nagyon szégyellte magát a miatt, hogy ellenszegült szerelme parancsának. Már nem is tudta, melyik a rosszabb: a cruciatus, vagy a lelki fájdalom.
Voldemort csak akkor hagyta abba a kínzást, amikor látta Bellán, hogy az már nem bírja tovább.
- Te pedig – fordult Rodolphushoz -, miért engedted neki, hogy ilyen őrültséget tegyen?
Voldemort őt is megbüntette, majd mindkettőjüket elzavarta a szeme elől.
- Miért kellett felidegesítened? – förmedt Bellára távoztában Rodolphus.
- De hát te mondtad, hogy… - hebegte Bellatrix.
- Tévedsz, Bellácskám. Attól, hogy csináltam, nem értettem vele egyet.
- Nehogy már rám fogd az egészet! – kiabált felháborodottan a lány.
- De igen, csakis te tehetsz az egészről! – szögezte le Rodolphus. - Most haragszik ránk!
- Kösz, Roddy, ez kedves volt.
- Jól van, talán felkaptam a vizet, ne haragudj! – vigasztalta Bellát Rodolphus.
- Tényleg? Ezek után?
- Igen. A Nagyúr mostanában minden apróságon kiakad. És most én is azt tettem, bocsánat.
- Ez igaz.
- Amúgy hallottam, hogy egy szobában laksz vele. Ez igaz?
- Igen – vallotta be kényszeredetten Bella.
- Miért? Hát tényleg az ágyasának használ?
- Miért nem kérdezed meg tőle?
- Bele sem merek gondolni, hogy miket művelhet veled…
- Csak tanít, hogy rendes halálfaló lehessek.
- Ennyi? – kérdezte metsző tekintettel Rodolphus.
- Persze – hazudta a lány.
- Biztos?
- Naná! – bizonygatta Bella.
- Azért vigyázz magadra!
- Úgy lesz – bólintott a lány, majd magára hagyta Rodolphust.
Feszült volt, mikor belépett a szobájába. Voldemortot sehol sem találta; sem őt, sem a cuccait. Egyből a legrosszabbra gondolt: a Nagyúr már nem hajlandó tovább elviselni az ő társaságát…
Nagy búsan nyugovóra tért. Már éjfél körül járt az idő, de még mindig nem tudott elaludni. Csak feküdt az ágyán, és arcát a tenyerébe temetve sírt.
Már majdnem álomba sírta magát, amikor egy furcsa, hideg fuvallat söpört végig a testén. Egy fagyos érintés, mely megborzongatta. Lassan kinyitotta a szemét, és feltekintett.
Voldemort feküdt mellette, és átkarolta a derekát.
- Nagyúr! – zihálta a lány.
- Csss! – csitította az. – Hogyan jutott eszedbe olyan butaság, hogy tapasztalatlanul hoppanálj?
Bella tényleg nagyon sajnálta a dolgot, és hogy ezzel gondot okozott Voldemortnak.
- Tudod, mennyire aggódtam? – kérdezte a mágus.
- Valóban, aggódott miattam? – álmélkodott el a lány.
Voldemort nem felelt. Átölelte Bellát, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte. Ugyanaz a nyálkás érzés, fűszerezve a mámoros szerelem ízével. Bellatrix Voldemort karjaiban aludt el; végtelenül boldogan. Életében először szépeket álmodott, nem pedig lidérceseket.
Reggel a Nagyúr még aludt, amikor Bellatrix felébredt. A lány odasimult urához, ám amikor az felébredt, ellökte őt magától. Magára öltötte a talárját, és kisvártatva megkezdte Bella tanítását.
A lány aznap tökéletesítette hoppanálási tudását; közben lopva Voldemort arcát fürkészte. Úgy vette észre, a mágus meg van elégedve vele, annak ellenére, hogy azért esze ágában sem volt megdicsérni őt. A tanóra után Bellatrix még egy kicsit beszélgetni szeretett volna a Nagyúrral, hiszen oly sok kérdése lett volna hozzá.
- Miért költözött el innen?
- Egyszer úgyis meg kellett volna tennem; és úgy éreztem, hogy most jött el az ideje. A halálfalóim kezdenek gyanakodni ránk, és ha kitudódik a viszonyunk, akkor nagy bajba kerülsz. A szolgáim azt hinnék, hogy te vagy a gyenge pontom, ezért biztosan megkínoznának, majd megölnének. Így viszont, ha kellesz, egyszerűen csak átjövök ide, hozzád…
- Nem hittem, hogy ennyi gondot okozok önnek…
- Szóra sem érdemes! – válaszolta a mágus.
Ekkor ismét csókolgatni kezdte Bellatrixot. A csókja már nem keltett undort a lányban. Miután a mágus távozott, Bella pedig magára maradt az üres szobában, olyan érzése támadt, mintha egy cellába zárták volna. Nem volt mellette egyetlen, igaz szerelme, aki széppé tehette volna a napját, akiért élhetett, akit szerethetett volna. És bár Voldemort csak egy-két szobával költözött arrébb, Bellának mégis úgy tűnt, mintha a férfi az Antarktiszt jelölte volna ki új lakhelyéül.
- Expecto patronum! – mondta unottan.
Megjelent a patrónusa: a sas, azaz Vihar. A madár, aki sok kérdést, és talán még több választ tartogatott a számára. Vihar, az ő madara kezdettől fogva eltitkolt előle valamit. De mit?
A sas hirtelen felvette Voldemort Nagyúr alakját.
- Mi a csoda ez? – értetlenkedett Bella. – Mi történik a patrónusommal?
El sem tudta képzelni, hogy mitől alakult át a patrónusa.
Mind ez idáig abban a hitben ringatta magát, hogy csak állat alakú patrónus létezik; olyanról még nem hallott, hogy valakinek a szerelme legyen a védelmezője. De most a saját szemével látta, így el kellett hinnie, hogy ilyesmi lehetséges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése