Karácsonyi bejegyzés

Sziasztok, kedves olvasók!
Mivel közeledik a karácsony, és ez a blog első lehetősége, hogy megünnepelhesse ezt az
igazán különleges, békés ünnepet, gondoltam ha az elkövetkezendő években nem is, most mindenképpen szólnom kell pár szót. Persze nyilván nem fogok minden egyes húsvéthoz hasonló apróbb ünnepecskéhez kommentet fűzni, de a karácsony egy olyan különleges alkalom, hogy el kell mondanom, mit jelent mindez számomra és a Hős a sötétben számára.

Hogy miért is?

Először is a fő indok az nem más, mint hogy a legtöbb blogger karácsonyra kidíszíti ünnepi cicomákkal a blogját, én viszont nem fogom, nem szoktam, és nem is lesz rá soha példa a Hős a sötétben számára. Nem azért, mert nem szeretem a blogot, épp az ellenkezője. A blognak van egy szomorú, borús hangvétele, és az ünnepi cicomák egyszerűen kiábrándítóak lennének.

Mi köze ennek a karácsonyhoz?
Ez igen egyszerű. Az ünnep a szeretetről, békességről szól. Jah, és persze az ajándékokról.
Mint tudjátok, karácsonykor a legszívmelengetőbb egy jó ajándék és a szeretet kimutatása tud lenni.

Ráadásul én is tartogatok nektek egy kis ajándékot, amire még később visszatérünk.
Először is én kérlek titeket, hogy az ünnep szellemében nyissátok meg a szíveteket és támogassátok Bellát élete nehéz perceiben, álljatok mellette, a blog mellett, és próbáljátok megérteni mindazt, amiken ő átment.  Nagyobb ajándékot nem is adhatnátok!

Hogy miképp tehetitek meg mindezt?
Egy karaktert rengeteg módon támogathattok útja során: hozzászólásban vagy chaten megírjátok, mit gondoltok róla, valamint fejezetről fejezetre szurkoltok neki a történet végéig.

A blognak és nekem pedig úgy okozhattok leginkább boldog karácsonyt, ha kiálltok a blog mellett akár rendszeres olvasással, segítő hozzászólásokkal, vagy épp feliratkozással. 

 Persze tisztában vagyok vele, hogy a szeretet ünnepén nem sokatoknak juthat eszébe pont blogot olvasni, én nem is várom el, hogy családi életetek emiatt háttérbe szoruljon!

Most pedig jöjjön az ajándék átadása részemről!



Először is mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!

Ezzel a kis karácsonyfával mindazoknak kedveskedem, akik valamilyen szinten a blog részét képezik lelkiekben, és már pedig minden családban kell lennie karácsonyfának. :)

 

 

 

Most pedig át is adnám az ajándékot, ami nem más, mint idézetek az elkövetkezendő részekből (vázlatos módon, ami annyit jelent, hogy az időszet kifejezései még változhatnak, de a cselekményszál nem nagyon!). Remélem, akad köztük figyelemfelkeltő, illetve hasznos információ az elkövetkezendőkről a számotokra.

 

 "Vérfarkas vagyok. És bármennyire is elítélem a saját fajtám barbár viselkedéseit, el kell ismernem, hogy Bellatrixnak kifejezetten ízletes a vére. Persze nem, mintha bárki rajtam kívül értené viselkedésem okát..." (Remus Lupin Perselus Pitonnak)

 

 

"Lupin sosem ismerte volna be magának, de, ahogy látta Bellatrixot sírni és megsebesülve, kicsit még ő is megsajnálta. Ugyan még mindig haragudott rá Sirius miatt, mert végülis egy gonosz, és kegyetlen boszorkányról volt szó, és hagyja szenvedni őket, de azért látta rajta, hogy ő is szenvedett épp eleget. És, amikor megfogta a kezét… először nem akarta hagyni, el akarta rántani, nehogy az véletlenül megérinthesse. Félt, hogy vér tapad az ő makulátlan ujjaihoz, és megfertőzi őt a gyilkolási mániával. De valamiért mégis hagyta magát. Miért? Olyan könyörgően nézett, csak nyöszörgött, és remegett. Az ember nem mondta volna meg róla, hogy ez a nő gyilkos, ha nem ismeri eléggé. Talán nem kellett volna megfognia a kezét, de mégis… a sok gyilkolás és kínzás ellenére a kezei mégis puhák, finomak voltak. Még Azkaban sem rücskösítette meg. Egyszerűen jó volt fognia. Lágy volt, kifinomult, gyengéd. Gyűrűs ujját az aranygyűrű csak még ékesebbé tette. Ahogy azonben belemart a húsába, megszorított a férfi kezét, egyből eltűnt belőle minden gyengédség, és átvették a helyét a megfeszült izmok, a görcsös rángatózás, és a csontot roppantóan erős kézmozdulatok. Ezzel az egy szorítással átjárhatta Lupin testét is az érzés, milyen kínokon megy most át Bellatrix testileg. Azzal pedig, hogy le sem vette a szemét a nőről, megfeszültek az arcvonásai, könnypatak csordult le az álláig annyira megigézte Lupint, mintha nem csak a tsti kínok, de a lelki vívódások is befészkelnék magukat a fejébe, ezáltal pedig teljesen magához láncolja őket. Így visszagondolva már tényleg őrültség, amit akkor érzett, hogy egy röpke pillanatig kedve támadt megcsókolni az asszonyt, hogy ne csak a fájdalmát és a kínjait érezhesse, hanem magát a nőt is érezhesse benne."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Sirius nem tudhatta. Szegény honnan is tudhatta volna, hogy miken mentem keresztül, egyszerűen fogalma sem lehet róla. Én pedig azt hittem, hogy csak gúnyolódni akar rajtam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. De hát egész életemben csak csesztetett, nem gondoltam, hogy most az egyszer komolyan beszél, és kedves velem. Én pedig megöltem. Merlin szakállára, hogy tehettem ilyet?” (Bellatrix)

 

 

 

"- Ez csak egy buta szövetdarab, Bella. Attól, hogy elvesztetted, nem lettél harcképtelen. Hamarosan felépülsz, és küzdhetsz tovább.

 

- Nem akarok küzdeni, hát nem érted? – zokogta Bellatrix eszeveszett ficánkolásba kezdve, ami hatalmas fájdalmat okozott neki, és még inkább megeredt a vére. – És az nem csak egy cafatdarab volt, amit csakúgy eldobhatok, ha kedvem tartja. Hozzám tartozott. Az enyém volt." (Voldemort majd Bella)

 

 

 

 

"- Miket hordasz itt össze? Nem tettem én semmit. Azért mentem el Potterékhez, mert az anyja sárvérű volt, és az apjával együtt aurorok voltak. És, ha már ott voltam, ezt félvér fattyút se akartam kihagyta a jóból. Semmi köze nem volt hozzád." (Voldemort Bellának)

 

 

 

"A körülmények ellenére Bellatrix úgy vélte, minden rendeződik most, hogy a Nagyúrral közösen nevelik a gyereket. De bizony tévedett. Ugyan a Nagyúr megengedte neki, hogy mellette aludjon, viszont amikor esténként gyakorta nem tudott aludni a kicsi, Voldemort dühöngött, amiért nem hagyják aludni, és fenyegetőzni kezdett, ha Bella nem hallgattatja el azonnal, vele gyűlik meg a baja. Bár a nő csitította, gyakran sok időbe telt, mire visszaaludt. Ilyenkor Pollen általában találkozott apja némító átkával, ami csak reggelre múlt el. Bellatrix számára ez épp elég fenyítés volt, mert ha a Nagyúr képes erőszakkal elhallgattatni ideiglenesen a gyereket, akkor véglegesen is képes rá. A nő számára pedig nem volt rosszabb látvány, mint sírni látni a gyerekét, de az egy hangot se képes kihagyni. Egész éjjel azon fáradozott, hogy megpróbálja leszedni a némító átkot kisfiáról. Voldemort eszén azonban nem tudott túljárni. Bár őszintén megvallva nem is igazán akart. Félt, mi lenne, ha Voldemort meghallaná ismét a sírást, nem élné túl.

Bellatrixot igazából az zavarta igazán, hogy Nagini folyton a baba körül ólálkodott, szinte fenyegetően. Pedig Bellatrix mindig elmondta neki, hogy nem lakoma, De Voldemortot láthatóan nem zavarta a kígyó jelenléte, ő nem aggódott ilyen pitiáner ügyek miatt."

 

 

 

Hát, ennyi lett volna, remélem jó karácsonyi ajándék volt a számotokra! Köszönöm mindenkinek, aki valamilyen formában a blog részét képezi, és hűséges olvasója a történetnek! Nagyon szeretlek benneteket! Boldog karácsonyt! :)