Fejezetcím: Álom és valóság
Szereplõk: Voldemort, Bellatrix Black/Lestrange
Jellemzõk: Dráma, Sötét
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Gyilkosság, Szereplő halála, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet
Leírás: Mi az, amit elképzelhetünk, és mihez kell a realitás?
Az ágy melletti éjjeliszekrényen ott hevert a kis kézitáskája. Bella eddig észre sem vette, de most, hogy meglátta, ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy belenézzen. Mintha tartogatott volna valamit a számára; valamit, amire égetõ nagy szüksége volt, valamit, ami nélkül nem tudott volna tovább élni. Csak remélte, hogy nem egy tárgyat; nem volt szüksége tárgyakra, csupán válaszokra az õt gyötrõ kérdéseket illetõen.
Széthúzta a táskán a cipzárat, és belenyúlt.
Elõször a pálcája akadt a kezébe, majd egy üveg színtelen folyadék, végül pedig valami olyasmi, aminek valahol másutt kellett volna lennie, egész pontosan a Misztériumügyi Fõosztály jóslatokat õrzõ polcainak egyikén.
Egy pillanatra azt hitte, hogy ez az a jóslat, amit a Nagyúr annyira meg akart szerezni, de aztán keserû szívvel ébredt rá, hogy az már nem létezik, mivel összetört.
Vajon hogy kerülhetett ez a gömb a táskájába? Magától ugyan bele nem eshetett, tehát valaki beletette. De kicsoda? És még érdekesebb kérdés az, hogy vajon kit is illet? Talán Voldemortot? Bárhogy is van, oda kell adnia a mágusnak a gömböt, hiszen más úgysem tudná meghallgatni a jóslatát, csak az, akihez valójában tartozik, esetleg a Nagyúr.
Hirtelen fátyolos, nõi hang szólalt meg a kezében tartott tárgyból, és Bellatrix rádöbbent, hogy ez valójában nem Voldemort jóslata, hanem az övé, másképp hogyan is hallhatná az elsuttogott szavakat?
„Az egyiptomi út során a kapzsiság erõsebbnek bizonyul a jó érzésnél, ennek ellenére a hõn vágyott hajtincs nem lesz meg. Az istenek tudják ugyan a dolgukat, de az átok attól még örök életre megmarad. A kívánság, mely sarjat támasztana a nagyhatalmú varázslónak, terméketlen talajra hullt magként sorvad el. Mert akit az övének tekint, az halál fia-lánya lesz, és amíg mindent el nem veszít, addig aszott szívét a rontás szele szárítja.”
Akkor ez azt jelenti, hogy csakugyan meg vagyok átkozva? - töprengett Bella a felismeréstõl holtra sápadt arccal. - Igazat mondott hát a húgom! Egyiptomban, amikor Ízisz hajtincsét kerestük, és átjárt engem az a furcsa érzés… Amikor eszembe jutott, hogy mire vágytam mindennél is jobban, és utána nem éreztem fájdalmat, pedig azt mondták, hogy kellett volna… És hogy majd a késõbbiekben tönkreteszi az életemet, és szenvedni fogok, mert nem kaphatom meg azt, amire a legjobban vágyok… Minden az miatt van hát, egy átok tehet mindenrõl!
És Voldemort tudta! A Nagyúr mindvégig tudta! Azért kellett vele mennem, hogy ha netán rontás ér minket, az engem találjon el, és ne õt! Hogy õ nyugodtan megszerezhesse azt, amit akar, én pedig szenvedjek! De miért nem mondta el? És miért hagyta, hogy terherbe essek, és megszüljem Pollent?
Bellatrix dühében a földhöz vágta a gömböt. Az szétrobbanva ripityára tört a padlón. Voldemortnak hallania kellett odaátröl, mégsem jött be a zajra, mintha csak tartott volna attól, hogy Bellatrix kérdõre vonja.
- Nagyúr! – kiáltott fel a boszorkány dühösen. – Nagyúr, jöjjön ide, kérem!
- Mit akarsz, Bella? – kérdezte a szobába belépõ mágus. – És mi ez a sok üvegszilánk a földön? Azonnal takarítsd fel!
- Nagyúr, miért nem mondta el? Az elõbb még arról beszélt, hogy jutalmazott engem, de ezek után már nem is tudom, mit gondoljak…
- Mi ütött beléd? – kérdezte ingerülten a férfi.
- Miért nem mondta el, hogy valójában csak élõ pajzsnak vitt magával Egyiptomba, nem pedig azért, mert hogy annyira nélkülözhetetlen lettem volna az ön számára? Csak arra kellettem, hogy elviseljem maga helyett az átkot, amit Ízisz hajtincse hozott magával, igaz?
- Azt hittem, meglesz a hajtincs… - motyogta lesújtottan a férfi.
- De miért pont én? Azt hittem, jelentek magának valamit, ha nem is akar szeretni! Legalább annyit megtehetett volna, hogy õszinte velem! Mindvégig tudta, hogy ez lesz az átok hatása, nem tudott volna legalább figyelmeztetni?
- Akkor nem jöttél volna velem. Különben is, örülhetnél, hogy ennyivel megúsztad! Több rontás is érhetett volna: halál, soha be nem gyógyuló sérülések, meggárgyulás… - kezdte el sorolni Voldemort.
- Akkor erre is egyfajta jutalomként kellene tekintenem, nem igaz? – kérdezte Bellatrix gúnyosan.
- Nem, azt azért nem… – visszakozott a férfi.
- Micsoda meglepetés! – emelte fel a hangját Bella.
- Lenyugodhatnál végre, nem volt az olyan vészes!
A nõ mintha meg se hallotta volna.
- Tudta! Mindvégig tudta! – síránkozott. – Most már értem, miért kellett meghalniuk…
- Nem tudhattam, mit akarsz – szólt hûvös nyugalommal a Nagyúr. – Sejtelmem sem volt arról, hogy te mindennél jobban vágysz az anyaságra! Azt hittem, olyan hatalmas szeretnél lenni, mint én, ezért választottalak épp téged. Nem hagyhattam, hogy még jobban kiszipolyozd a tudásomat, hiszen már amúgy is kezdtél a nyomomba érni, csupán az ostoba érzelmeid különböztettek meg minket egymástól.
- Ennyit látott belõlem az évek során? Hogy a hatalma kell? Maga tényleg nem ismer engem…
- Igazából egy idõ után észrevettem, hogy nem próbálsz meg a babérjaimra törni, és akkor már sejtettem, hogy valami egész más kell neked, de el se bírtam képzelni, micsoda, amíg teherbe nem estél. Onnantól fogva már tudtam, mit kell tennem…
- Hogy érti azt, hogy tudta? Hiszen nem volt képes megakadályozni a kicsik halálát!
- Félreértesz. Nem próbáltam meg ellenszegülni a rontásnak – a Nagyúr arca továbbra is szenvtelen volt, érzelmektõl teljesen mentes. – Végtére is nekem kellett beteljesítenem azt.
Ezt hallva a lány keze ökölbe szorult.
- Ugyan, Bella, az istenek nem tették volna meg helyettem! Mivel nem törtél a trónomra, nem kellett, hogy lefokozzalak, vagy hogy eltávolítsalak a közelembõl. De aztán teherbe estél, és amikor megtudtam, hogy a kicsit Thomasnak nevezed el, rájöttem, cselekednem kell. Végeztem vele, mielõtt még megszülethetett volna, és még mielõtt kárt okozhatott volna nekem.
- Tehát az átok nem volt önbeteljesítõ? – dóbbent meg Bellatrix.
- Gondolom, most azt hiszed, hogy ha valaki nem teljesíti be a jóslatot, mégpedig az arra kijelölt személy, ez esetben én, akkor elmúlik az átok minden hatása, vagy maximum beteljesíti önmagát, de nem így van. Ha nem tettem volna meg, a rontás rám szállt volna, ezáltal pedig nem lehetnék most itt, mert akkor én lettem volna megátkozva, immár egy önbeteljesítõ átokkal.
- Szóval, nem hogy nem próbálta megakadályozni, de egyenesen maga teljesítette be az átkot, nehogy ne lehessenek felesleges horcruxai?
- Igen. Mondtam volna, hogy ne ess teherbe, de…
- De mégis eltitkolta elõlem, még azok után is, hogy visszatértünk Egyiptomból.
- Igen, máskülönben elmenekültél volna elõlem, és a sorsod elõl. Magam mellett kellett, hogy tartsalak, hát nem érted? Kellettél, hogy ha netán teherbe ejtenek, megölhessem a gyereket, és mindazokat, akik azt merték tenni veled.
- Rodolphust mégsem ölte meg, se Pitont, se Briant, pedig mindegyikükkel lefeküdtem.
- Briant megöltem. Ha jól emlékszek, még aznap, hogy kiengedték az Azkabanból. Rodolphusra és Pitonra viszont még szükségem van. Majd, ha már nem kellenek…
- És van más ok is? – Bella nem akarta elhinni, hogy ennyi az egész.
- Magam mellett akartalak tudni, hiszen jó halálfalóm vagy, és más téren is jól végzed a munkádat.
- Ennyit jelentek önnek? Egy ribancot, akit használhat, ha épp úgy tartja a kedve, vagy épp kínozhat, ha úgy? Egy balekot, akinek tönkreteheti az életét, csak hogy a magáé jobb legyen? Ha ennyi gondot jelentek önnek, miért nem ölt meg, és keresett helyettem egy másik szajhát? Biztos sokkal engedelmesebb lett volna nálam, és nem panaszkodott volna a miatt, hogy magába szeretett mindazok ellenére, hogy pokollá tették az életét!
- Nekem nem kell senki más, fogd már fel! Talán nem vagy a legodaadóbb társ a világon, és sok agyahagyott mániád, idegesítõ érzelemkitörésed van, amivel megfájdítod a fejemet, de nekem csak te kellesz!
- Ilyen jól esik látnia, hogy szenvedek?
- Légy nyugodt, ha nem akartalak volna, már rég halott lennél!
- Bár úgy lenne! De ha nem is szerez más ribancot, akkor is megölhetne, úgy legalább nem kellene többet aggódnia a gyerekproblémán.
- Nem érted, hogy szükségem van rád? Te az enyém vagy, hozzám tartozol! – kelt ki magából Voldemort. – Senki iránt nem éreztem még így! Neked velem kell maradnod, de a kölykeidnek nem! Megöltem Thomast, Pollent, még az Azkaban ex-igazgatóját is megbûvöltem, hogy intézze el azt a kis kezdeményt ott, benned.
Bella már meg sem lepõdött az újabb fejleményen, de mégsem akarta annyiban hagyni a dolgot.
- Nem kezdemény volt, már elég sokat rugdosódott! Már élt!
- Akkor sem tehettem mást. Mivel nem tudtam, hogy melyik gyerekedet szeretnéd annyira, hogy azt hidd róla, az enyém, ezért mindet meg kellett ölnöm.
- És én ezért örökké gyûlölni is fogom, Nagyúr! – Bella szemei szikrákat hánytak.
- Nagyúrnak szólítottál? – kapott a megnevezésen Voldemort. - Ezek után is így tekintesz rám? Azt hittem, megtudva az igazságot, elillan az irányomban tanúsított lojalitásod.
- Azt szerelemnek hívják – pirult el Bella. - És nem is tudom… Annyira utálom, szinte már rühellem, amiért képes volt ezt tenni velem, és a gyerekeimmel, mégis…
- Ha már a revelációknál tartunk, még van valami bevallanivalóm. A méhedrõl van szó… - A férfi arcán megbánás keveredett egy huncut mosollyal.
- Egy pillanat! Csak azt ne mondja, hogy a méhem is maga miatt…?
- A szobor igazából csak megzúzta a méhedet, de talán meg tudtam volna menteni a szervet, ám…
- Ám az volt a helyzet, hogy nem akarta, igaz? – sóhajtott fel Bella kissé színpadiasan.
- Nos, a Potter-gyerek túl nagy veszélyt jelentett számomra, különösen a horcruxaimra nézve, ezért is kellett olyan gyorsan lerendeznem veled azt a dolgot, elvégre nem figyelhettem egyszerre kétfelé!
- Lett volna más választása.
- Ez nem ilyen egyszerû.
- Mindenkinek van választása. Én nem csináltam semmit. Nem nekem kellett az a hajtincs, maga akarta, mint ahogy azt is, hogy magával menjek Egyiptomba. Akkor sem jutalmazni akart, hanem bûntetni, hogy ne teljesülhessen be az, amire vágyok. Persze, ami magának kell, annak muszáj meglennie, nem igaz? Mondja, miért nincs megelégedve soha semmivel?
- Veled is elégedett vagyok, nemde? – szállt vitába vele a mágus.
- Mindig azt hangoztatja, hogy mennyire csalódott bennem. Ez nem arra utal, hogy valóban büszke lenne rám.
- Nem érdekem, hogy elbízd magad. Csak fellengzõssé válnál tõle, és nem koncentrálnál rendesen a feladataidra. Úgy állnál hozzájuk, hogy úgyis sikerülni fognak, és nem dolgoznál meg értük.
- Én nem azt kértem, hogy megállás nélkül dícsérjen, az nekem se lenne jó, de néha kaphatnék egy-két jó szót, és nem kéne mindig csak a hibát keresnie bennem!
- Ha keresem is, nem mindig találom – vallotta be halkan Voldemort.
- Olyankor viszont kitalál egyet, nem igaz? De most komolyan, van egyáltalán olyan dolog bennem, ami nem irritálja, vagy amin nem változtatna, ha tehetné?
Erre nagy csend lett. A férfi nem szólt semmit.
- Tudtam – mondta keserûen Bella. – És ez mind azért van, mert…
- A hajad – vágott a szavába a Nagyúr, és végigsimított a bársonyos fürtökön. – Olyan mint az anyámé. Puha, selymes, hullámos. Persze anyám haját nem érinthettem soha, de ilyen lehetett, legalább is az alapján a kép alapján, amit róla szereztem. Na, és a szemeid! Barnás-feketék, akár az övé. Mint a drágakövek; látom bennük a tükörképemet. A szád pedig… – Voldemort mutatóujjával végigsimított a puha ajkakon. – Az ajkaid olyan lágyak, vörösek, csábítóak! Olyanok, amilyenekkel anyám sosem csókolt meg engem. – A mágus megnedvesítette kiszáradt, cserepes szája szélét. - Kellenek nekem!
Miközben felajzva dörmögött, határozott mozdulattal birtokba vette az ajkakat. Nem csókolta, harapdálta azokat, csak hogy megbizonyosodhasson róla, valóban létezõ ember szája ez, nem egy égi látomásé.
– Az arcod… – motyogta, miután ismét távolabb hajolt Bellától. – Akár a porcelán. Anyának is ilyen volt. Kifinomult és törékeny, nemes arcélû, aranyvérûhöz méltó – A férfi végigsimított kezével a fehér bõrön. – Az egész tested pedig… Kibírta a próbáimat, mindet. Ha néhanap meg is sérült, ahogy a gazdája, úgy az is hamar összeszedte magát, és jobb, szebb lett, mint annak elõtte. Különösen a nyakad… - Voldemort két keze összezárult Bella álla alatt. - Bársonyos, még az Azkaban után is.
A Nagyúr homlokán izzadtságcseppek gördültek végig, arcizmai furcsán rángatözni kezdtek.
- A melleid sosem voltak ugyan a legnagyobbak, és néha az alakodon is volt kifogásolnivalóm, de nekem így is tökéletes vagy. A legszebb pedig akkor voltál számomra, amikor Pollennel láttalak. El sem tudod képzelni, hogy mit jelentett nekem megölni õt! Egymagam talán már nem is lettem volna képes rá, de szerencsémre Nagini elvégezte helyettem a piszkos munkát.
A férfi segélykérõn megragadta Bellatrix jobb mellét. Szemei bepárásodtak, és ha nem tudta volna, hogy lehetetlen, a lány azt hitte volna, hogy a mágus sír.
- Nem lettem volna képes rá! Az a gyerek olyan volt, mint én! És ahogy fogtad… Az anyámra emlékeztettél. Abban a pillanatban én voltam Pollen, te pedig az az álomanya, akire minden fiú vágyakozik. De véget kellett vetnem ennek…
Voldemort mintha transzba esett volna. Most elõször vallotta be legtitkosabb érzéseit Bellatrix elõtt, de talán bárki más elõtt is.
– Te olyan tökéletes vagy, és én annyira szeretlek téged…, Marope!
Azzal térdre rogyott a lány elõtt.
Bella az ölébe vette az izzadt, kopasz fejet, majd simogatni kezdte, mint egy anya a fiáét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése