Fejezetcím: Taníttatás
Szereplõk: Voldemort, Bellatrix Black/Lestrange, Narcissa Black/Malfoy, más szereplő
Jellemzõk: Dráma, Sötét
Osztályozás: nem korhatáros
Figyelmeztetések: Kínzás
Leírás: Bellatrix a tanárnő.
- Jól van, no! - Bella gyengéden simogatta a tar koponyát. – Minden rendben lesz…
A mágus magába roskadtan zokogott, miközben két kezével görcsösen átölelte a lány térdeit. Csak nagy sokára vigasztalódott meg, ekkor azonban villámgyorsan felpattant a helyérõl, zavartan ránézett Bellatrixra, majd szó nélkül kiviharzott a szobából.
A kijáratnál majdnem belerohant Narcissába, aki ijedten lépett félre az útjából, majd lesütött szemekkel várta meg, hogy a Nagyúr távozzon.
- Narcissa, mit keresel te itt? – fordult Bella a nyitott ajtón belépõ nõvére felé. Lassan állt fel ültébõl, görnyedt testtartása testvérének is feltûnt, de nem hozta szóba.
Annak ellenére, hogy a vérzése elállt, még nem gyógyultak be teljesen a sebei, és továbbra is fájdalmak gyötörték.
- Nem magam miatt jöttem – szögezte le gyorsan a boszorkány, akinek fekete haját fehér csíkok díszítették. – Draco szeretett volna látni. A fejébe vette, hogy veled tölti a nyár hátralevõ részét, mielõtt visszamenne a Roxfortba. Persze, csak ha megengeded, és ha vagy olyan állapotban, hogy vigyázni tudj rá… - Narcissa fürkészõ pillantása a Bella ruháján át is látszó, alhasát kidomborító kötésre siklott.
- Ó, nyugodj meg, ez csak egy kis semmiség! Nagyon szívesen vigyázok a fiadra! – Bellatrix szája gúnyoros mosolyra húzódott látva testvérének dühös pillantását. Biztosra vette, hogy Narcissa nem szívesen hagyja ott nála a gyermekét.
- Hallottad ezt, anya? – kiabált izgatottan az ajtóban megjelenõ Draco, még mindig a küszöbön túlról. – Tudtam, hogy örömmel lát majd!
Az anyja dühösen fordult hátra.
- Mondtam, hogy maradj odakint!
- De hát…!
- Egy hét – fordult vissza Cissa a testvéréhez. - Annyi idõt tölthet itt a fiam, egy perccel se többet!
- Köszönöm! Köszönöm! – hálálkodott a fia, és széles vigyorral a képén odaszaladt a nagynénjéhez. Átölelte annak derekát, mire Bella halkan felszisszent.
- Én most elmegyek Lucius-hoz a börtönbe, Dobby majd elhozza Draco bõröndjeit.
- Itt is lesz házimanó? – kérdezte a szõke fiú, miközben az anyja megcsókolta búcsúzóul.
- Már nincs, kicsim. Lett volna egy, az öreg Sipor, de az az alávaló Potter-kölyök megörökölte Sirius után – Narcissa hangjából csak úgy sütött a gyûlölet, és a megvetés. A miatt a Potter-fattyú miatt került a férje az Azkabanba, és csak Dumbledore személyes közbenjárásának köszönhetõen engedélyezték a fiának tanulmányai folytatását…
- Akkor ki szolgál majd ki engem? És kin gyakorlom majd a Cruciatus-átkot? – Az ifjú Malfoy a végletekig csalódottnak látszott. Nyilván azért ragaszkodott annyira ehhez a vendégséghez, mert azt remélte, itt majd mindenféle jóval elkényeztetik, és lógathatja a lábát kedvére.
- Ha akarod, kölcsönveheted apádtól Dobby-t, neki az Azkabanban úgy sincs rá szüksége.
- Az jó lenne, köszönöm!
Narcissa még egy bizonytalan pillantást vetett kettejükre, majd fancsali képpel elindult az ajtó felé.
- Ha bármi baja esik Dracónak, keservesen megbánod! – kiáltotta még hátra búcsúzás helyett.
Bella megvárta, amíg eltúnik a szeme elõl, majd leroskadt az egyik párnázott fotelba. Alhasa olyan erõsen begörcsölt, hogy levegõt is alig kapott. Érezte, hogy sebhelye megint szétnyílt, és hogy a kötése kezd átvérezõdni.
- Mi történt, Bella néni? – kérdezte Draco ijedten, látva hogy mi történik.
- Semmi komoly, ne félj! Megtennél annyit, hogy idehozod a konyhából a lila bájitalos fiolát? Ott van az étkezõasztalon. Siess, kérlek!
A fiú már rohant is a gyógyszerért, de mire visszatért, Bella már két kezét a hasára szorítva, összegörnyedve feküdt a földön.
- Tessék! – Malfoy letérdelt mellé, hüvelykujjával felpattintotta a fiola tetejét, és a lilás folyadákot a nõ szájába csurgatta.
Bellatrix mohón itta az üvegcse tartalmát, majd pár - örökkévalóságnak tûnõ - másodperc után megkönnyebbülten sóhajtott fel. Görcsei lassan elmúltak, tovatûnt a fájdalom, így óvatosan ismét talpra tudott állni.
- Mi volt ez? Beteg vagy? – aggodalmaskodott Draco.
- Úgy is mondhatjuk… – mondta Bella kelletlenül.
- De ugye, nem fertõzõ? – távolodott el tõle egy lépésnyit a fiú.
- Dehogy! Rád nem veszélyes. Mindenesetre örülnék, ha Narcissának errõl majd nem számolnál be, miután hazaérsz, rendben?
- Persze, ahogy akarod! – bólogatott Draco beleegyezõleg. – És ne aggódj, majd én a gondodat viselem! – ajánlkozott lovagiasan.
A nõ erre elmosolyodott, majd megmutatta a fiúnak a szobáját.
Az ifjú Malfoy-t annyira megijesztette az elõzõ eset, hogy még az igényeihez képest meglehetõsen lepusztult állapotban lévõ szobáját sem kritizálta, pedig az tele volt pókhálóval, a hozzájuk tartozó pókokkal, ezeréves bútorokkal, porral, és egy vérdenevérrel a kandallóban. Draco azért egy gúnyos mosolyt csak megengedett magának; leki szemei elõtt máris feltûnt a szakadt ingében takarító Dobby, amint a denevér elõl menekülve épp belegabalyodik az egyik pókhálóba…
- Mit szeretnél ebédre? – kérdezte Bella valamivel késõbb, amikor már a konyhában voltak.
- Nem is tudom. Egy kis lazacot citrommal szívesen megennék.
- Attól félek, azzal nem szolgálhatok. De csinálhatok egy szendvicset, egy pirítóst, esetleg rántottát, vagy palacsintát. Melyiket szeretnéd?
- Csak ilyen pórias kaják vannak? – szontyolodott el Draco.
- Nem számítottam a látogatásodra…
- De akkor is, ilyesmiket a Roxfortban reggelire szoktak adni!
- Igazán sajnálom! Majd ha megjön Dobby, elküldjük a szakácsnõért, de addig is magunkra kell hagyatkoznunk.
- Jó, hát akkor legyen palacsinta… – adta meg magát a fiú egy nagy sóhaj kíséretében.
- Valahogy sejtettem, hogy azt választod – vigyorodott el a nõ. – Ülj le, máris csinálom!
Bellatrix még a férje kedvéért sem vette rá magát soha a sütésre-fõzésre. Õ el lett volna hideg ételeken, maradékokon is, de Dracót nem akarta ennek kitenni.
Bár nem volt a konyha ördöge, most egészen jól elboldogult. Legalább is addig, amíg bekeverte a tésztát. A sütéssel már akadtak problémái. Az elsõ két palacsintát odaégette, a harmadikat feldobva akarta megfordítani a levegõben, de a tészta felragadt a plafonra. Ahogy a kisütéssel küszködött, Malfoy gyorsan a szája elé kapott egy pohár töklevet, hogy így leplezze nagynénje szerencsétlenkedése láttán támadt jókedvét.
- Kész is! – rakta az asztal közepére az elsõ jól sikerült palacsintát Bella, 20 perc elteltével. – Vegyél, amennyi jól esik!
Draco érdeklõdve vette el a tányérról a palacsintát. Félve harapott bele, de kár volt aggódnia – a palacsinta jó ízû volt.
- Finom, csak kevés.
- Jó munkához idõ kell! – jelentette ki Bella, és újult erõvel vetette bele magát a sütésbe. Most már olajozottan ment minden; a palacsintahalom egyre csak nõtt és nõtt, mivel Draco nem gyõzte vele az iramot.
Végül a fiú elnyúlt a székén, és kegyelemért könyörgött. Bellatrix felnevetett. Régóta nem volt már ennyire felhõtlenül boldog, szinte madarat lehetett volna vele fogatni.
Ekkor lépett be a konyhába Voldemort.
A nevetésük egybõl bennük szakadt.
- Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten a mágus, miközben egy palacsinta landolt a lábai elõtt a mennyezetrõl.
- Nagyúr, engedje meg, hogy bemutassam önnek a húgom fiát, Draco Malfoy-t…!
- Áá, Lucius fia! Rég láttalak, ifjú Malfoy, mi járatban vagy itt?
Draco idõközben felpattant az asztaltól, és feszes vigyázz-állást vágott ki Voldemort elõtt, épp, ahogy az apjától látta.
- Narcissa bízta rám a fiút egy hétre, Nagyúr – magyarázkodott Bella.
A mágus alaposan szemügyre vette a szõke fiút.
- Megtiszteltetés a számomra, hogy találkozhatunk – hadarta a jól bevett formulát Draco, gondosan igyekezvén elkerülni közben a férfi tekintetét.
- Talpraesett fiúnak tûnsz! Ki tudja, talán még jó is, hogy találkoztunk! Bellatrix, ezt a hetet használd ki arra, hogy megtanítsd õt az oklumenciára, és a legilimenciára! Nagy terveim vannak veled, fiam, kár lenne elpocsékolni egy ilyen vérvonal örökösét, nem igaz?
- De miért pont én, Nagyúr? – Bella nem értette. - Hisz te magad épp úgy megtehetnéd, tõled sokkal többet tanulhatna!
- Nekem nem lenne türelmem hozzá. Te az ifjabb Barty Kuporral is jó munkát végeztél, úgyhogy teljességgel megbízom a képességeidben. Egy hetet kaptok, igyekezzetek!
- Ahogy parancsolja! – A boszorkány enyhén szólva sem repesett az örömtõl.
Voldemort még vetett egy nemtetszõ pillantást a konyhára – a plafontól, engedvén a gravitációs erõnek megint elvált egy palacsinta -, majd megcsóválta a fejét, és távozott.
- Nénikém, most mihez kezdünk? – Draco rémültnek tûnt, és tanácstalannak.
Bellatrix a fejét törte.
- Tanulnunk kell, nincs más választásunk!
- Miért kell nekem nyáron is tanulnom? – méltatlankodott Malfoy, miközben Bellával együtt átvonult a nappaliba. Valahogy egész másképp képzelte el nyári szünete utolsó hetének az eltöltését.
- Én se örülök neki, elhiheted, de hát, ha a Nagyúr így kívánja… Na, ülj le szépen! – mutatott az ágyra Bellatrix.
- Nekem anya azt tanította, hogy az ágyon nem ülünk, csak alszunk – akadékoskodott bosszúsan a fiú.
- Ahhoz, amit most tanítok neked, hidd el, jobb, ha oda ülsz!
Az ifjú varázslótanonc durcásan vetette le magát a friss ágynemûre. Bellatrix színpadiasan az égre emelte tekintetét.
„Miért is ilyen nehéz a férfiakkal?”
- Most rátérünk a legilimencia alkalmazására.
- Legilimencia?! – vonta fel kérdõn a szemöldökét Draco. – Arról már hallottam apámtól. Nem volt túl jó véleménye róla… - itt félve Bellára nézett –, se az alkalmazóiról.
- Lassan a testtel, fiatalúr, ne ítélj idejekorán! – Bella nem tudott haragudni a fiúra. - A legilimencia nem gyerekjáték, csak az tanulhatja meg, aki az oklumenciában már kellõ mértékben jártas.
- Nekem biztosan menne! – düllesztette ki a mellét Malfoy.
- Ha így van, akkor mondd meg nekem, mi a különbség a kettõ között?
- Hát… Másképp írják…? – viccelõdött Draco.
A nõ arcán átsuhant egy mosoly halvány kísértete.
- És még?
- Szóval… A legilimencia… az sokkal… izé…
- A legilimencia lényege az, hogy hozzáférhetsz az emberek gondolataihoz, az oklumencia pedig ennek pont az ellentéte. – magyarázta Bellatrix. - Az oklumencia esetében lezárod az elméd az elõtt, aki legilimentálni akar téged. Eddig érthetõ?
- Azt hiszem.
- Helyes. Mint mondtam, elõször az oklumenciával foglalkozunk.
- Képes lehetek bárki elõtt lezárni az elmémet?
Bella a Nagyúrra gondolt, de aztán úgy gondolta, nem veszi el a fiú kedvét a tanulástól.
- Könnyen. A lényeg, hogy ne gondolj semmire! Legyenek a gondolataid akármilyen fontosak, vagy épp viccesek, muszáj megszabadulnod tõlük a teljes koncentrációhoz! Gyerünk, próbáld meg! Zárd le az elmédet, én pedig megpróbállak legilimentálni!
A fiú arca eltorzult a nagy szellemi erõfeszítéstõl.
- Legilimens! – kiáltotta Bellatrix.
Mint kés a vajba, úgy hatolt be Draco elméjébe. Ott volt a fiú minden emléke, minden gondolata, úgy, mint egy hatalmas könyvtárban a kötetek, csak épp rendezetlenül, legtöbbjük arra a sorsra ítéltetve, hogy soha többé ne nyissák ki õket.
- Na? – kérdezte reménykedve Malfoy. – Jó voltam, mi?
- Attól tartok, nem is próbálkoztál. De ez az elsõ alkalommal teljesen természetes. Meglátod, idõvel bele fogsz rázódni!
- Nem, nem fogok! – nyafogott a fiú. – Nem tudok semmit, nincs értelme, hogy tovább csináljam!
- Ugyan, nem kell mindjárt az elsõ alkalom után feladni, csak gyakorlás kérdése az egész!
- Nem, elegem van, csalódott bennem a Nagyúr, te is, mindenki!
- Ne hisztizz, jó? – Bella hangja vigasztalóan csengett.
- Hagyj békén, nem is ismersz engem!
- Nem ismerlek? Ugyan már, Draco, a nénikéd vagyok, vér a véredbõl!
Ezen a fiú szemmel láthatóan elgondolkozott.
- Nem értem anyát. Annyit veszekedtünk miattad. Nagyon nem akarta, hogy ide jöjjek. De én nem hagytam magam.
- Ez nagyon rendes tõled. Meglátod, túléljük ezt a hetet! – Bellatrix átölelte Dracot. – Na, gyere, próbálkozzunk még!
- Kérdezhetek valamit? – szólt alig hallhatóan Malfoy.
- Mit akarsz tudni?
- Neked van férjed?
- Igen, sajnos. Most õ is börtönben ül.
- Szeretitek egymást?
- Néha.
- És gyereked van?
- Nincs – Bella számára kezdett kellemetlenné válni a társalgás.
- Miért? – kérdezte. – Nem akartál?
- De, nagyon szerettem volna. Csak tudod, nem úgy hozta a sors.
- A férjed miatt? Õ miatta vagy beteg is?
- Nem, Rodolphus nem tehet róla. Csakis magamnak köszönhetem. De ne beszéljünk most rólam, rendben? Kicsit érzékenyen érint ez a téma. Inkább gyakoroljunk, mert a Nagyúr leellenõrzi ám, hogy mennyit haladtunk!
Nem tartott sok idõbe, hogy Draco ráérezzen az oklumencia mikéntjére, így aztán gyorsan haladtak. Három nap múlva Bella már taníthatta neki a legilimenciát is, és végül hat nap alatt letudták mindkettõt.
Tanítványa számára azonban lidércesen végzõdött a hét. Épp Bellatrixon alkalmazott legilimentálást, de a nõ aznap elfelejtett hamis emlékeket gyártani a fiú számára, így Draco az igaziakba nyert bepillantást.
Bellatrix borzalmas, kínzó emlékei aztán teljesen elborzasztották az ifjú Malfoy-t. Õ igazából csak a nõ betegségével kapcsolatban szeretett volna megtudni dolgokat, de amihez végül hozzáfért, az megdöbbentette, és a végletekig elszomorította. Odáig jutott, hogy már nem is akart beletekinteni nagynénje agyába. Egyszerûen ennyi fájdalmat, szenvedést, meggyötörtséget nem bírt elviselni.
- Mi történt veled? – kérdezte végül Bellától könnyes szemekkel. – Miért vagy beteg?
- Nem rád tartozik, Draco! És szívbõl sajnálom, hogy megláttad mindazt a szörnyûséget, ami velem történt.
- De tudni akarom! Kérlek, áruld el! Súlyos?
- Igen, súlyos. Most, hogy megtudtad, már boldog vagy? – Bella kezdte elveszíteni a türelmét.
- De meg fogsz gyógyulni, ugye?
- Persze – hazudta a nõ.
- Akkor nem halsz meg? – bújt oda hozzá remegve a fiú.
- Ugyan, miért tenném?
- Akkor mondd is ki! Esküdj! – Malfoy már kiabált.
- Nem halok meg, Draco, ígérem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése