Fejezetcím: Teddy emlékére
Szereplõk: Bellatrix Black/Lestrange, Teddy Lupin
Jellemzõk: Dráma
Osztályozás: 14
Figyelmeztetések:
Leírás: Bella akcióba lendül. Vajon mi várhat rá?
Bellatrix furcsa hangokra lett figyelmes. Valami olyan fajta lármára, amilyent még sosem hallott a villa falain belül. Talán vendégek jöttek, azért van ez a ribillió? Sietve kikászálódott az ágyából, és elindult utánanézni. Kíváncsian követte a hangokat, amíg csak el nem ért a forrásukhoz.
- Mi van itt? Mi történt, Cissy? – érdeklõdött, bámulva a csõdületet a nappaliban.
Gyanús alakok ácsorogtak ott koszos ruhákban, és csak kis idõ elteltével vette észre, hogy némelyikük minden bizonnyal fogoly. Mivel háttal álltak neki, lassan megkerülte õket, és akkor végre szemügyre vehette a szedett-vedett bagázst. Elõször a Hermione Granger nevû sárvérû lányon akadt meg a szeme, és rögvest el is állt a lélegzete.
Csak úgy, megszokásból el is kezdte felgyûrni a talárja ujját, hogy mielõbb értesíthesse urát a dolgok állásáról, de sógorának ez egyáltalán nem nyerte el a tetszését, mivel õ akarta betölteni a jó hír hozójának szerepét.
De hát, ez nevetséges! Még hogy Lucius hívja a Nagyurat? Hiszen mindenki tudja, hogy csak azért akar õ szólni neki, mert a Misztériumügyi Fõosztályon tett látogatásuk során kicsúszott a kezébõl az irányítás, és így akarja jóvá tenni a baklövését!
Ezt azonban Bella nem hagyhatta annyiban! Akárhogy is rángatta õt Lucius, nem hátrált meg. Már majdnem szólította is a mágust, amikor hirtelen meglátott valamit az egyik fejvadász kezében.
A kardot! Griffendél Godric kardját!
Az a kard meg mi a fészkes fenét keres itt? Hiszen Piton az õ széfébe rakta, miután a nõ kijelentette, hogy nem akarja megtartani a neki szánt gyógyulási ajándékot. A boszorkány úgy vélte, a széfben legalább biztonságban lesz, hiszen amúgy sem vennék túl sok hasznát. Az volt a terve, hogy majd tovább ajándékozza azt Voldemortnak, de még nem talált rá megfelelõ alkalmat.
- Add azt ide! – mutatott Bellatrix a kardra ellentmondást nem tûrõ hangon. Közben azon töprengett, hogyan kerülhetett a fegyver ezekhez a nyavalyásokhoz? Vagy a fejvadászok, vagy a kölykök törtek be a széfébe – más lehetõség nem volt. De hogy merészeltek ezek után beállítani ide a színe elé?
Nem, így jobban belegondolva biztos, hogy a kölykök tették, a fejvadászok nem merték volna, meg amúgy is túl ostobák lettek volna hozzá. A gyerekeknek viszont volt indítékuk a betörésre; a serleget akarták, ami tudvalévõleg a Nagyúr egyik horcruxa volt. De mit akarnak azzal a karddal?
Nem maradt más választása, mint hogy jól megkínozza azt a minden lébe kanál Grangert. Azt hitte, a sárvérûek gyávák, és a fruska egy percnyi kínzás után mindent bevall, de tévedett, a lány nem vallott, akármilyen kínokat is élt át a boszorkány jóvoltából.
Bellát némileg jobb kedvre derítette, hogy a pincében raboskodó koboldtól megtudta, a kard csak hamisítvány, de mikor már épp szebb színben látta volna a világot, akkor az a pulykatojás Ron Weasley elkezdett vele szemtelenkedni…
És õ még annak idején sajnálta Ronald Weasley-t… Azt, amit tett vele, azt, hogy odavitte a Nagyúrhoz, õ pedig… És annak a lehetetlen Mollynak még volt mersze a szerencsétlen kölyköt a halott fiáról elnevezni… Õ biztosan nem tett volna ilyet…
Várjunk csak! Ronald akkor halt meg, amikor vele volt, pedig abban az idõben még nem is volt rajta az átok! De hát akkor, miért? Lehet, hogy a mágus már akkoriban is elõszeretettel gyilkolt gyerekeket? Igen, az elképzelhetõ. Hiszen akkor is dühbe gurult, amikor az engedélye nélkül azt tette Rodolphusszal… Pedig nem is csináltak semmit, a Nagyúr mégis azt hitte, és hogy kiborult! Ez idõben jött figyelmeztetés lehetett volna Bella számára, de sajnos nem vette elég komolyan.
És hát honnan is tudhatta volna? Épp ebbõl kellett volna rájönnie arra, hogy a Nagyúr azért akarja magával vinni Egyiptomba, hogy megátkoztathassa, nehogy a mágust érje az átok, és így elveszítse örök életét, és hogy Bellának ezért cserébe le kell mondania arról, amit a legjobban szeretett volna, a saját gyerekérõl?
És még mindig nem zárható ki az sem, hogy Voldemort meggondolta magát. Miért is ne? Ha valami módon feléleszti a fiát, akkor az átok úgy is lemegy róla, és a Nagyúr is csak egy egyszerû halandó lesz. De mi van, ha mégis jutalom volt? Ha a férfi tudta, hogy Bellatrix képtelen élni nélküle, akkor, ha mégis elérte volna az átok, úgy a lány élete is hiábavalóvá lett volna…
Mi történt hát? Mi az igazság?
Annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, mi történik körülötte. Nem volt már ott se Ron, se a sárvérû lány, se senki. Hova tûnhettek? Nem emlékezett semmire. Ez normális? Vagy tényleg elmebajos, ahogyan híresztelik róla? Csak annyit észlelt, hogy nincs meg az ezüst kése. Vajon hová lett? Mit tett már megint?
Zavartan lépett egyet hátra, cipõinek talpa alatt kristályüveg-törmelék ropogott. Narcissa lépett oda hozzá, meglepõ gyöngédséggel belé karolt, és a hálóba vezette.
Bármilyen fáradt volt is Bellatrix, lefekvés elõtt még muszáj volt megírnia egy levelet.
„Remus Lupin!
Nem tudod, ki vagyok, de én ismerlek téged, talán jobban is, mint kellene. Tudom, hol vagy, kivel, és mi okból. Elõlem nem rejtõzhetsz el! Megaláztál, és ezért bosszút fogok állni rajtad. Miért figyelmeztetlek? Mert azt akarom, hogy tudd, ki öl meg téged! Én, Bellatrix Lestrange!”
- Vidd az Odúba! – parancsolta a kezében tartott bagolynak, melyet Sipor vitt oda neki tépett inge redõiben.
Egy ideig habozott, hogy tényleg elküldje-e a levelet, majd végül gondolt egyet, és útjára engedte a madarat. Utána egész este nem tudott aludni. Hogy lehet ennyire úrrá rajta a gyilkolási mánia? Mi készteti erre folyton?
Másnap aztán nagy meglepetés érte. A válaszlevél ott hevert az ágyán. Bella feltépte a borítékot, és mohón szaladt végig a sorokon.
„Bellatrix!
Számítottam a mesterkedésedre, csak te vágyhatsz ennyire mások szenvedésére. Sirius megölését sosem bocsátom meg neked. Ha esetleg ide tartanál a seregeddel, meglepõdnél, mert nem találnál minket ott, ahol. Az eszed talán a helyén van, de a szíved sosem lesz. Egyszer, remélem, elnyered méltó jutalmadat cselekedeteidért!
Remus”
Bella lelkét nyugalom szállta meg, és sietve papírra vetette a következõ sorokat:
„Remus Lupin!
Semmit sem tudsz rólam. Meg lennél lepõdve, hány embert küldtem már a sírba, és még egyik sem panaszkodott a rossz bánásmód miatt. Majd megtudod te is, milyen is az édes halál! Remélem, egyszer nekem is kijut belõle! Ha tudnád, milyen az élet, te sem vágynál másra, elhiheted nekem! Nincs is szebb annál, mint véget vetni mások szenvedéseinek…
Tudod, kicsoda”
Miután elküldte, egybõl meg is bánta, hogy ilyesmiket papírra vetett, és hogy épp az ellenségének küldte el a sorokat. Ennél szánalmasabb ötlet eszébe se juthatott volna!
De a válasz már aznap délután megérkezett:
„Bellatrix!
Nymphadorának gyereke született. Gondolom tudtad, ezért írtál olyan „kedveseket” nekem. Ezúton tudatom veled, hogy a terved nem fog beválni. Látod, a te nagyszerû, gyilkos ötleted valójában mit ér? Bella, minden fejben dõl el! Én boldog vagyok az életemmel, ha megölnél, nem köszönném meg neked. De ha te ennyire biztos vagy az ellenkezõjében, ajánlom, mindenképp gyere el holnap a Memphis Street 13-ba! És ne feledd, felkészülök, nehogy trükkel próbálkozz! Tekintsd ezt úgy, mint az utolsó lehetõséget!
Remus!”
Bella a legszebb talárját vette fel, hozzá az összes varázs-erejû ékszerét, majd elindult a megadott címre. Kívül-belül szép akart lenni egy ilyen dicsõséges pillanat eljövetelekor, elvégre a Rend egyik tagjával végezni nem kis dolog! Útközben az is megfordult a fejében, hogy Lupin esetleg csapdát állít neki, de nem foglalkozott vele. Ha kell büszkén, harcra készen áll a Rend tagjai elé, ahogy mindig is akarta.
A férfi már vigyorogva várta a ház elõtt.
- Bellatrix! Hát eljöttél? – tárta elõtte szélesre az ajtót, miközben azért gyanakodva fürkészte a boszorkányt.
- Meglep? – vetette oda hûvösen a nõ, majd mielõtt bárki is megláthatta volna, utat tört magának befelé. Közben óvatosan elõre csúsztatta a pálcáját ruhája ujjában.
- Nem gondoltam volna, hogy még egyszer itt találkozunk.
- Ne örülj túlságosan!
- Sajnálom Dorát, hogy ilyen nagynénje van.
- Én is, hogy ilyen családba született – azzal a nõ elõrántotta a pálcáját, és a férfira szegezte. – Vége a dalnak, barátom!
Remus nevetett, és még csak hátra sem hõkölt a baljóslatú fadarabtól.
- Nézd, felõlem játszhatod ezt a játékot, de semmi haszna! A varázslat itt nem mûködik.
Bella szemei elkerekedtek.
- Igen! Azt hitted, csak úgy hagyom magam megölni? Okosabb vagyok én annál!
- Nem lehet! – hitetlenkedett haragosan a boszorkány, mire a kis Teddy felsírt a másik szobában. - Talán nem is kell a pálcám! – vigyorodott el a nõ baljóslatúan. – Elég, ha játszom egy kicsit Teddy-vel.
- Ha meg mersz moccanni… – kiáltott rá fenyegetõen Lupin.
- Disaudio! – kiáltotta Bellatrix a tölgyfa ajtóra szegezett pálcával, és a kisgyerek odaát egybõl elnémult. – Senki sem fogja hallani, ami itt történik! – Azzal tett két lépést az ajtó irányába.
Kezét a kilincsre téve benyitott, de a gyerek nem volt ott. A háta mögül gúnyos kacagás hallatszott.
- Hová tûnt? Mi ez? – visította Bella értetlenkedve.
- Mint mondtam, okosabb vagyok nálad – mosolygott Remus. – Azt hiszed, olyan felelõtlen vagyok, hogy itt hagyom Teddy-t a házban? Lásd be, Bella, alábecsültél, és most ráfáztál! Tehetetlen vagy velem szemben.
- Mindegy, úgyse vele akartam végezni, hanem veled! Te is bõven megteszed, farkasember! – A nõ átkot vetett Lupin felé, a rontás el is érte a férfit, de nem történt semmi.
- Most már tényleg véged van, némber! Nincs esélyed ellenem! Látod, a jó mindig gyõzedelmeskedik a gonosz felett!
- Ez marhaság! Csak az olyan balekok gondolják ezt, mint te. Én szerencsére nem vagyok olyan, és még sosem örültem ennyire ennek, mint most!
- Azt sem tudod, mi az, hogy öröm! Csak ölni tudsz, mást nem.
- Annál nagyobb öröm nem is kell nekem!
- Vagy csak azt hiszed. Azt gondolod, nem olvastam a cikkeket az Azkabanban eltöltött idõdrõl? Mindent tudok, Bella! Szerinted hogy máshogy csalhattalak volna ide, ha nem Teddy-vel? Valld be, igazából nem én kellettem neked, hanem a gyerekem! Vele akartál végezni!
- Azt hiszed, olyan sokat tudsz rólam? Tévedsz! Gõzöd sincs arról, miket tettem, mivé lettem! Nem érezheted ugyanazt, mint én!
- Fájdalmas lehet – jelentette ki bölcselkedõ hangon Remus. – Nem bírsz elszakadni a nyomorult mániádtól, szerintem ez a szánalmas, nem pedig az, amit teszel! De mindketten tudjuk, hogy ez valójában nem te vagy. Mindez csak arra jó neked, hogy elszakadj a múltad emlékeitõl. De közlöm veled, ezzel csak azt támasztod alá, hogy mennyire gyenge jellem is vagy valójában! Akárcsak a Nagyúr; megérdemelitek egymást!
Ezúttal Bellatrix nevetett.
- Tudod, mit gondolok, Remus? Azt, hogy irigy vagy. Irigy arra az életre, ami hatalmat ad, mert valljuk be, tanárként nem sok megbecsülést kaphatsz, és azért sem, hogy szörnyeteg vagy!
- Hagyd abba! – ripakodott rá a férfi ingerülten.
- Nem, halld csak az igazságot! Azt hiszed, hogy a kedvességeddel feljuthatsz a csúcsra, és onnan nézhetsz le az emberekre, de a lelked mélyén te is arra vágysz, mint mindenki más: hatalomra, elismerésre. A módszer ezer-féle lehet, de cél csak egy van!
- Miért engedtelek el hát ott, és akkor? – tette fel a kérdést fennhangon Lupin. – Mert megijesztettél. Szinte haldokoltál – végigsimított az arcán futó hegen. – De az már egy jó jel, hogy felvállalod az érzéseidet, még ha csak elõttem is. Ez fejlõdés a részedrõl, kár, hogy késõn jött! Csak az tud érezni, aki szenvedni is megtanult, és te nem vagy rá képes.
- Azt hiszed?
- Tudom. A Nagyúr mellett nem volt más dolgod, csak embereket ölni, zsarolni, irányítani. Ettõl õk szenvedtek, te nem. Ha úgy gondolod, hogy én vagyok a szörnyeteg, nézz magadba, de alaposan!
- Volt egy fiam, Thomas. Tizenhét éves voltam, amikor teherbe estem vele. Meghalt, mielõtt megszülhettem volna. Aztán a Nagyúr is felcsinált, én pedig a Tiltott Rengetegbe menekültem. A világra hoztam, és Pollennek neveztem el a kicsit, de beteg lett, így vissza kellett vinnem Voldemorthoz. Erre õ megetette a kígyójával… - Bella hangjában nyoma sem volt az érzelemnek. – Azkabanban megerõszakolt egy auror, és harmadjára is állapotos lettem, ezúttal egy kislánnyal. Mirellának akartam hívni, de mérget itattak velem, így meghalt. Ezek után te azt mondod, hogy nem tudom mi a szenvedés…
A férfi nem szólt semmit.
A boszorkány ráemelte fátyolos tekintetét, és elhaló hangon egy pohár vizet kért.
Lupin felvette az íróasztalon heverõ levélvágó kést, majd maga elé tartva kiment a konyhába, és töltött a csapból egy pohár hideg vizet. Aztán visszament a másik szobába, és a poharat átnyújtotta Bellatrixnak. A nõ remegõ kézzel vette át, és tekintetét végig a férfin tartva beleivott.
A világ hirtelen sötétült el elõtte, a következõ pillanatban pedig szúró fájdalom hatolt a fejébe. Most meg fog halni? Remus, te vadállat, mit mûveltél?
Mikor késõbb kitisztult elõtte a világ, London egyik koszos sikátorában találta magát. Hogy miképp került oda, nem tudott rájönni. Egy valami azonban biztos volt: Remus Lupin dolgozószobájában attól fogva egy fiola várt arra, hogy valaki rátaláljon, és tartalmát egy olyan Merengõbe öntse, amely elég nagy ahhoz, hogy magába fogadja Bellatrix összes emlékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése