Fejezetcím: Korán és későn
Szereplõk: más szereplő, Voldemort
Jellemzõk: Általános, Romantikus, Dráma, Sötét, Akció/Kaland
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: Nemi erőszak, Kínzás, Durva nyelvezet
Leírás: Bella nem kezdi jól a 4. évét a Roxfortban. Ki hitte, hogy egy kis türelmetlenség ekkora bajt okoz a lány életében... Bellatrix és Piton kapcsolata egy újabb szintre emelkedik...
Perselus felkapta a könyvet, és elrakta, mielőtt Orion bácsi, vagy Walburga néni arra jártak volna. Bella és Perselus felrohantak a lány szobájába, és kinyitották a Dementorkészítést a nyolcadik fejezetnél. A fiú hangosan olvasta:
„Az előző fejezetekben már mindent elárultam, amit a dementorokról tudni lehet, most pedig a szaporodásukról fogok beszámolni. A dementorok nem szaporodnak természetes úton; létre kell hozni őket.
A recept a következő:
* haláltej
* félelemköd.”
- Na, itt álljunk meg! Mik ezek? - kérdezte Piton.
- Majd a Roxfortban kiderítjük - szólt Bella.
A második nap nem telt ilyen izgalmasan, bár Perselus aznap is átjött, és együtt tanulmányozták a könyvet.
Bellatrix reggel varázslattal akart megfésülködni, de különös módon a pálca nem engedelmeskedett neki. Számtalanszor próbálkozott különféle varázslatokkal, de egyik sem vált be. Hasonló probléma azelőtt még csak egyszer fordult elő, amikor nem sikerült megidéznie a cruciatus átkot; itt az volt a különbség, hogy egyáltalán nem lehetett semmilyen varázslatot sem végrehajtani vele.
Cygnus haza érkeztével Bellatrix engedélyt kért, hogy megjavíttathassa a pálcáját az Abszol úton, apja azonban nem engedte el. A Black családnál ugyanis szokás volt, hogy a família összes tagja egyszerre ment vásárolni, ezért Bella kénytelen volt megvárni, hogy Andromeda, és Narcissa hazaérkezzenek.
Ebben az évben Perselus Piton is velük tartott az iskola előtti nagy bevásárlásra, ami alapjában véve nem lett volna baj, de Bellatrixot idegesítette, hogy Andromeda egyfolytában Perselus körül ugrált. Nyilván még sosem találkozott vele ilyen sokat, és mindent meg akart tudni róla. Ez nem volt meglepő, hiszen a Blackeknél leginkább gyanús alakok mászkáltak, így nem is csoda, hogy Andromeda nem akart elsőre megbízni a fiúban.
- Apa, mielőtt ennyire megkedvelnéd Pitont, szeretnék elmondani neked pár dolgot róla, nehogy túlságosan is elbízd magad vele kapcsolatban - szólt Narcissa.
- Kíváncsian várom, bár nem tudom, mi újat mondhatnál róla - legyintett Cygnus.
- Akkor ezt hallgasd! Kiderült, hogy Perselus igazából nem is aranyvérű, csak azt hazudta, mert Bella közelébe akart kerülni.
- Micsoda? - fakadt ki undorodva Cygnus. - Bellatrix, igaz ez?
- Hát... - habozott a lány, de láthatóan a helyzet menthetetlen volt.
- Igen, igaz - szólt végül Piton. - De higgyék el, semmi rosszat nem akartam a lányuknak.
- Nem hazudik - helyeselt Bella.
- Ez akkor sem helyes, nézz rá, épp egy ilyen alakkal... szégyeld magad, kislányom! Te pedig, félvérkém, ajánlom, hordd el magad azonnal!
- Nem, apa, Perselus nem megy innen sehova! - állt a sarkára Bellatrix. - Ez az én életem, és vele akarok barátkozni, most pedig elmegyünk megnézetni a pálcámat!
Perselus a világ minden kincséért sem mozdult volna Bellatrix mellől, hiszen aznap akarta felköszönteni születésnapja alkalmából. Egy szép kis ruhát szánt neki, mivel ismerte Bellatrix stílusát, és tudta, hogy miket szeret.
- Én nem ezt a pálcát adtam el neked – motyogta zavartan az eladó.
- Tudom - felelte csendesen Bella.
- Az hol van?
- Most ezt használom, rendben? Nézze meg nekem! Nem működik.
A férfi megszemlélte a pálcát, majd elvarázsolta, hogy működjön, amikor Bellatrix használja.
- Ez csak ideiglenes megoldás. Később újra el fog romlani, és akkor vissza kell, hogy hozd. Jobban tennéd, ha a másikat használnád!
- Mikor kell ismét visszajönnöm?
- Amikor elromlik. A pálcától függ.
- És mi a baja?
- Nem lehet tudni. 70%, hogy pálcasorvadás. Nem tudom biztosan, de valószínű, hogy az a baja.
Bella szótlanul távozott.
A pálcája kiválóan működött még a Roxfortban is, és egyszer sem kellett szervizbe vinnie, ám helyette akadt más elfoglaltsága, hiszen már az első nap feltűnt, hogy valami nem stimmel a Roxfortban. Bárhová ment, mindenütt erős parfümillat terjengett a levegőben, és egy idő után hányingere támadt a tömény illatkeveréktől. A másik jel az volt, hogy minden sarkon enyelgő párocskákat látott, ami felettébb bosszantotta.
Egy hétbe telt, amíg rádöbbent, hogy ez már a negyedik éve a Roxfortban. Annyira lefoglalta Őt a kutatás, hogy teljesen megfeledkezett a személyes kapcsolatairól, és csak most tűnt fel neki, hogy ez eddig is így volt, csak ő nem foglalkozott vele.
Minden "barátnője" arról beszélt, hogy milyen szerencsés, amiért van barátja.
A legbosszantóbb Ophelia volt, aki egyfolytában az első csókjáról fecsegett csak azért, hogy bosszantsa vele.
Bellatrix tisztában volt azzal, hogy az évfolyamából csak neki nincs még párkapcsolata. Ez ügyben sürgősen cselekedni akart, annak ellenére, hogy legbelül még nem érezte magát teljesen készen az ilyesmire.
Elhatározta, hogy feldobja kicsit a külsejét, hiszen a jelek szerint így nem kell senkinek. Amikor először kijut Roxmortsba, úgy kirittyenti magát, hogy mindenki Ő utána fog epedezni.
Így is lett. Odett és Ophelia társaságában végigjárta az összes butikot. Egy szatyorra való sminket, és parfümöt vett, hozzá való hajba valókkal, és pár csinos talárral, amik csak egy kicsit szegték meg az egyenruha - viselési szabályzatot.
Ahogy visszatért a Roxfortba, azonnal magára aggatta a legszebb darabokat, és egy kis sétára indult, hogy kiderítse: mit szólnak hozzá a többiek.
Először Nott figyelt fel az új külsejére.
- Veled meg mi történt? - kérdezte a lánytól, és feltűnő módon legeltette szemeit díszes ruháin.
Bellatrix már éppen válaszolni akart, amikor Perselus ragadta meg a karját, és rángatta el onnan.
- Szent Merlin! Mit műveltél magaddal?
- Nagyon szörnyű? - bátortalanodott el Bella.
- Nekem bejön, de…
- Akkor jó - vágott közbe a lány. Várt pár másodpercet, de Piton nem mondott neki többet. Bellának be kellett látnia, hogy nincs más választása: kényszeredetten visszaszaladt Notthoz.
- Bocs, hogy megvárattalak – mosolygott erőltetetten a lány.
- Semmi gond, minden oké - felelte lazán a mardekáros. – Figyelj, nekem tetszik az új külsőd. Nagyon dögös vagy; mi lenne, ha takarodó után lejönnél a Szellemszállás elé… ha csak nem gond, hogy Roxmortsba kell szöknöd... ugyan is
- Nem, dehogy... jó, remek lenne – mondta Bella, meg sem várva, hogy Nott végigmondja a mondatot.
Nott helyes srác volt. Könnyen el tudta bűvölni a lányokat, de Bellatrixot beleegyezése ellenére sem sikerült levennie a lábáról. A lány nem akart vele randizni, de arra gondolt: ha egyszer túl kell esnie a dolgon, valószínűleg sokkal könnyebb lesz olyannal megtennie, aki iránt nem érez semmit. Így kisebb a veszélye annak, hogy hülyeséget mond, vagy csinál. Ráadásul más nem is törődött vele; a legtöbbjük utálta, vagy félt tőle a szülei foglalkozása, és kapcsolatai miatt. Akivel pedig szívesen randizott volna, az oda sem figyelt rá.
Sötétedéskor Bella lement a Szellemszállásra. A keze kissé remegett, de minél gyorsabban túl akart lenni az első randiján.
Már besötétedett, mire megjelent valaki.
Az alak azonban nem Nott volt, ahogy Bella várta, hanem Lucius Malfoy.
- Te meg mit keresel itt? - döbbent meg a lány.
- Tudod, már régen felfigyeltem rád, és nagyon megörültem, amikor Nott mondta, hogy összehozott veled nekem egy randit.
Talán tényleg végig kellett volna hallgatnom, mit akar mondani Nott - töprengett Bellatrix.
- Olyan jó, hogy végre kettesben vagyunk! - szólt Lucius.
Bella feszülten elmosolyodott. Felkészült arra, hogy ezt Nott mondja majd neki, de végül is Lucius, vagy Nott - egy kutya. Egyiküket sem szereti, és most már úgyis minden mindegy a számára.
Lucius közelebb lépett a szótlan Bellához. Megfogta mindkét kezét, és lassan odasimult hozzá.
- Érdekel a sötét mágia? - suttogta a fülébe.
- Igen - válaszolt alig hallhatóan Bella.
- Én a Nagyúrnak dolgozom!
- Valóban?
- Aha, mit szólsz? És nem is kérek sokat azért, hogy fényezzelek nála.
- Sokat? Mire gondolsz?
- Én sem dolgozom ám ingyen!
- Mit akarsz? Pénzt?
- Kell a fenének pár sarló!
- Akkor? - Bellatrix kezdte elveszíteni a türelmét.
- Egy randit kérek - pillantott a piknikes kosárra, és az alatta heverő plédre Lucius.
Bella eredetileg is ezért jött, szóval nem értette a felárat.
- Nem kell, hogy fényezz a Nagyúrnál! – közölte vele a lány.
- De attól a randi még áll, ugye?
- I… igen.
A fiú mindent elmesélt Bellának a Nagyúrnak tett szolgálatáról, amiből aligha volt több igaz egy-két szónál.
Bellatrix szörnyen unta az így eltelt háromnegyed órát.
A vacsora után Lucius egy gyors varázslattal eltűntette a maradékokat, majd közelebb húzódott Bellához, és átkarolta a derekát.
- Nos, köszönöm az élvezetes estét, de most már vissza kell mennem – állt fel Bella, megpróbálva lerázni magáról Luciust, de a fiú talpra szökkent, és gyors mozdulattal megragadta a lány karját.
- Ne siess annyira! - szólt Malfoy, és erősen nekilökte Bellát a kerítésnek.
Olyan közel préselte magát a lányhoz, hogy egy fűszál se fért volna el közöttük.
- Tudom, hogy nem szeretsz engem, Trixy. Ezért kértem csak egy randit.
- Ne haragudj rám, de ez volt az első randim és… bepánikoltam. Már nem bírtam elviselni az idióta barátnőim fecsegését. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak.
- Azt hiszed, megbántottál? Több kell ehhez, te kis liba!
Malfoy kitépte a lány hajából a hajgumit, majd beletúrt a hajába, és csókolgatni kezdte a nyakát. Közben a talárjától is próbálta megszabadítani a lányt.
- Eressz el, vagy megátkozlak! - visította tehetetlensége közepette Bella.
Lucius csak nevetett. Lefogta a lány karját, nehogy az elérje hátsó zsebében megbújó pálcáját.
Ekkor a sötétből egy csuklyás árnyalak bontakozott ki.
Bellatrix szeméből addigra már csorogtak a könnycseppek; harisnyája elszakadt, és nem tudta, mit tegyen.
Lucius megrettent az idegen láttán; eltaszította magától a lányt, aki beverte a fejét egy fába, és a földre esett.
Malfoy elfutott.
Az idegen közelebb lépett Bellához, és levette csuklyáját. Bellatrix azonnal felismerte Voldemort Nagyurat.
A lány mozdulatlanná dermedve meredt a mágusra. Voldemort fölé tornyosult, sötét szemeit a lányra szegezte.
Bella érezte, hogy kezd elhomályosulni előtte a világ. Az ütés, ami akkor érte, amikor beverte a fejét a fába, eléggé megszédítette.
Nem hallott semmit; lüktetett a homloka, sebéből vértócsa csordult le az arcára. Csengett a füle, és kis idő múlva elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, egy ágyban találta magát, hatalmas dunnákkal körbevéve. A fehér, és poros ágytakarók szinte teljesen elborították. Minden porcikája sajgott, ahogy Malfoy erősen a kerítésnek szorította. A lány most végtelenül hálás volt a Nagyúrnak, amiért érthetetlen okból, de közbelépett.
A lábfeje most is fedetlen volt, a felsője kinyúlt, térdig érő szoknyája combközépig felhasadt.
- Látom, magadhoz tértél – szólalt meg egy hang mellette.
- Hol vagyok? – kérdezte a lány rekedt hangon.
- A Szellemszálláson - válaszolta Voldemort. – Miért járkálsz késő este Roxmortsban? A Roxfortban lenne a helyed.
- Eredetileg úgy volt, hogy Lucius Malfoy, és én piknikezünk, de…
- Nem kell folytatnod, láttam, mi történt. Belegondoltál már, hogy mi lett volna, ha épp nem járok arra?
- Igen, és köszönöm, hogy megmentett. Kissé elfajultak a dolgok.
- Nem nagyon tiltakoztál; csak rikácsoltál, mint egy buta kislány.
- Én csak… nem tudtam, hogy mit tegyek. A barátnőim közül mindnek van barátja, csak nekem nincs, és azt gondoltam… - hebegte Bella.
- De pont Lucius?
- Igaza van! Nem kellett volna ilyesmihez folyamodnom.
- Mondd, megérte ez neked? Kis híján… - a mondat végét elharapta.
- Nem, nem érte meg, már én is tudom! - sírta el magát Bellatrix.
- Az egészet ezért csináltad? Hogy meglegyen az első randid? Mert én úgy láttam, hogy egészen más célt tűztél ki magad elé.
- Nem, nem. Tényleg csak egy randira gondoltam, maximum egy csókra, de semmi többre. Sajnálom - sütötte le a szemeit a lány. – Mindenesetre köszönöm, hogy megmentett.
- Nem mentettelek meg. Meg kell tanulnod, hogy amit csinálsz, annak következményei is vannak!
Voldemort leült Bellatrix mellé, és betakargatta a lányt. Közben közel hajolt hozzá, és párszor megsimogatta vértől nedves állát.
Bella megborzongott, de nem mert szólni. Már fel volt rá készülve, hogy kap egy-két rontást a mágustól, de a férfi csak ült mellette, és nézte őt.
Aztán hirtelen magához szorította, annyira, hogy ajkaik összeértek. A Nagyúr a csók közben befészkelte magát Bella mellé, és ő is betakarózott, majd magához vonta a lányt a takaró alatt…
Bellatrix megrémült. Most már tudta, hogy mi lesz a büntetése. Nem mert megmozdulni, annyira megijedt.
A lány hiába kérlelte a mágust, hogy eressze el; Voldemort nem törődött vele.
- Mi… miért teszi ezt velem? – nyögte a lány.
De a Nagyúr meg sem hallotta a kérdést.
Voldemort szerencsére hamar végzett vele, majd egy elégedett mosoly kíséretében kiviharzott a szobából. Bellatrix gyorsan felszedte földön heverő cókmókját, majd távozni készült, mielőtt még a mágus visszatér.
Mivel néha erősen görcsbe rándult a gyomra, le kellett ülnie pár percre, így nem bírt időben kikerülni az épületből. Az így eltelt félóra hatására meglehetősen elfáradt, és a feje is megfájdult.
Körülnézett az épületben. Nem értette, hogy miért áll minden romokban, ha nincsenek is itt szellemek. Ráadásul azt sem tudta, hogy ha Voldemortnak nincsenek emberi érzései, akkor miért tette ezt vele? Lehet, hogy ehhez neki nincs is szüksége komolyabb érzelmekre? – tanakodott magában.
A falakon képeket pillantott meg. Ismeretlen varázslókat, és boszorkányokat ábrázoltak, akik mind kedvesen mosolyogtak rá. A keretek alatt ott voltak a névtáblák is:
Clarie McClean
Jade Poller
Indiana Coluan
Henrik Pablo
Rob Dilen
Crux Winter
Will Mollow
Tobby Tenor
Bellatrix szemét hirtelen lekapta a képekről, mivel egy susogó hangra lett figyelmes.
A hang a háta mögül jött. Bella megborzongott.
Először azt hitte: a Nagyúr jött vissza. Megpördült a tengelye körül, és tátott szájjal vette észre, hogy valójában egy szellem hangját hallotta. De nem is akármilyen szellemét, hanem Perselus Pitonét, személyesen!
- Perselus? - hebegte a lány.
- Igen - felelte a szellem.
- De hát te még élsz, hogy lehetsz kísértet?
- Csak te látsz engem Perselusnak. Alakváltó vagyok. Mindenki annak lát, akit szeret, vagy akiben feltétel nélkül megbízik - magyarázta.
- Miért jöttél? Te itt laksz?
- Igen, csak eddig nem sokan láttak. Igazából miattad jöttem. Segítek, hogy visszakapd a nyakláncot, és a pálcát.
- Voldemort elvette. Nem tehetek semmit - különös módon már Bella is beleborzongott a névbe, pedig eddig nem félt tőle. – Látod mi lett belőle, hogy ostobaságot csináltam?
- Láttam. Nagyon rossz lehetett neked. De a lényeg, hogy Tudjukki ide rejtette el a tárgyakat az egyik képbe.
- Vissza tudod szerezni?
- Igen, de te is kellesz hozzá.
- Melyik képben vannak?
A szellem nem válaszolt, csak mosolygott rejtélyesen Bellára.
- Mondd meg, a Nagyúr bármikor visszajöhet, siess! - sürgette.
A szellem lomhán az egyik képre mutatott a legfelső sorban.
Bellatrix közelebbről is megnézte a festményt. A két tárgy valóban ott volt: ráfestve a képben egy asztalra.
- Megvannak! - ujjongott Bella. – De hogy vegyem ki őket? Biztos egy csomó varázslat védi a tárgyakat.
- Elmondom, hogyan: fogj egy kést, és sértsd fel vele az ütőered, majd a vért kend a képre, oda, ahol a tárgyak vannak. Ügyelj rá, hogy csak oda kend, és csak egy pöttyöt tárgyanként. Akkor aztán belenyúlhatsz, és kiveheted őket. De fontos, hogy a kezed még akkor is véres legyen! Miután pedig kivetted őket, tűntesd el a vérnyomokat!
- Ennyi?
A szellem bólintott.
- Ez nem valami hatásos védőbűbáj - morogta Bellatrix.
- Igenis az… nagyon hatásos - vitázott a szellem. – Mivel egyedül csak neked nyílik meg a kép.
- Miért csak nekem?
- Mert te vagy az igazi tulajdonosa az ott elhelyezett tárgyaknak.
Bellatrix nem szólt semmit. A fürdőbe rohant, és elővett onnan egy zsebkést. Felsértette a karján a bőrt. A vérét a képre folyatta, majd lerakta a kést, és belenyúlt a képbe. Kivette a két tárgyat, majd zsebre vágta őket, és eltűntette a vérpacákat.
Egy kis darabot letépett a szoknyájából, és bekötözte vele a sebét.
A szellem hirtelen eltűnt. Bella lépések neszét hallotta. Visszafeküdt az ágyba, és kábaságot színlelt.
A Nagyúr jött vissza.
- Remélem, tanultál a dologból!
A lány nem válaszolt.
- Mi… mire volt ez jó? – kérdezte végül. – Ha ezt leckének szánta, elég lett volna, ha megkínoz. De, ha az ön igényei kielégítésére kellettem, akkor nem értem a dolgot. Biztos rengeteg női halálfaló dolgozik önnek. Miért nem közülük választott?
- Ha nem tudsz értelmeset mondani, inkább meg se szólalj! Egyébként lassan felkel a nap, így el kell, hogy menj! - ült le mellé a mágus. – Eddig úgy ismertelek, mint egy vakmerő lányt, akinek igen jó érzéke van a bajkeveréshez, és aki elég büszke lélek ahhoz, hogy aranyvérű legyen. De ezek szerint félreismertelek. Te csak egy minden lében kanál aranyvérű fruska vagy, aki magasról tesz rá, hogy ki is ő. Igen, be kell látnom, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Egy idegesítő utcalány vagy, semmi több.
Felültette a lányt, mire Bellatrix megrettent, és előkapta a pálcáját.
- Menjen innen! - szegezte a férfinak a pálcát.
- Te nyomorult kis cafka! Hogy mersz pálcát szegezni rám? - ordibált Voldemort.
Bella nem várt; felpattant az ágyból, és rohanni kezdett.
Különös módon a Nagyúr nem követte, hanem hagyta elmenni.
Bellatrix meg sem állt a Roxfortig. A gyomra fájt, szédült is, de nem törődött vele. Sietve rohant végig az épület folyosóin. Nem ment aludni, mivel tudta, hogy csakis rosszakat álmodna. A második emeleti lányvécé felé sietett, de McGalagony professzor észrevette, és megállította.
- Maga meg hol volt? - förmedt rá a tanárnő.
Bellatrixból válasz helyett sírás tört elő. Lekuporodott a fal tövébe, felhúzta a térdét, és zokogott.
McGalagony rápillantott Bellatrix szétszaggatott ruháira, és vérző sebeire.
- Mi történt magával?
A lány sírásának hangjára Dumbledore professzor is kijött az irodájából, megszemlélni az eseményeket.
- Miss. Black! Rég aludnia kéne. Jól érzi magát?
- Nem - sírta a lány.
- Ötven pont a Mardekártól! Most pedig indítson aludni!
- Előbb mondja el, hogy mi történt! - erősködött McGalagony.
- Semmi. Nem érdekes.
- De hát vérzik a karja, a feje, és a ruhái szét vannak tépve.
- Alva jártam, és beestem egy rózsabokorba – hazudta a lány.
- Alva járt? - kérdezte gúnyosan Dumbledore, és mélyen belefúrta tekintetét Bellatrix szemeibe.
Bella bólintott.
- McGalagony professzor, kérem, kísérje a hálóba Miss. Blacket! – kérte Dumbledore.
A professzorasszony megragadta a lány karját, és magával vonszolta a klubhelyiség felé.
- Nem akartam Dumbledore professzor előtt ilyesmiről kérdezősködni, mert én is voltam ennyi idős, tehát tudom, miken megy át, de ugye nem igaz az, amit a rózsabokorról mondott?
- Nem – motyogta a lány.
- És ugye jól sejtem, hogy nem volt az iskola területén az este?
- Jól.
- Roxmortsban flangált?
- Hát…
- Nem egyedül volt ott, igaz?
- Igaz. Lucius Malfoyjal volt találkozóm.
- Akkor most már értem. Miss. Black, adhatok egy jó tanácsot?
- Persze.
- Legközelebb ne maradjon kettesben késő este semelyik mardekárossal sem!
- Megjegyzem – mondta elgondolkodva Bella.
Reggel arra ébredt, hogy Perselus gubbaszt mellette. A fiú szavak helyett azonban csak szánakozó pillantásokat lövellt felé.
- Ne haragudj rám! - suttogta Bellatrix.
- Annyira aggódtam, jól vagy? Mit művelt veled az a szemét Lucius? Nott szólt, hogy randitok volt, és McGalagony mondta, hogy megsérültél.
- McGalagony mindenkinek elújságolta, hogy mit tettek velem? – háborodott fel a lány.
- Nem, csak nekem szólt, mert tudta, hogy barátok vagyunk, és hogy bennem megbízol.
- Nem Lucius a legnagyobb baj.
- Hát?
- A Nagyúr.
- Mi van vele?
Bellatrix elmesélte, hogy találkozott Voldemorttal, és hogy milyen volt a randevú Luciusszal.
- Oh, Merlinre! És a Nagyúr?
- Megcsókolt és… kényszerített arra, hogy… - Bellának elcsuklott a hangja. Nem bírta kimondani a rettenetes szavakat.
- Magasságos Mardekár! - rémült meg Perselus. – Ezt nem szabadott volna hagynod.
- TUDOM, JÓ? NEM TEHETTEM MÁST! KÉNYSZERÍTETT! - üvöltött Bellatrix.
Perselus belátta, hogy a lánynak igaza van.
- De legalább visszaszereztem a nyakláncot, és a pálcát.
Bella mindenről beszámolt a fiúnak.
- A legrosszabb az, hogy egyáltalán nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Én tehetek róla - ostorozta magát Bellatrix. – Az elsőt olyannal akartam átélni, aki szeret engem, és én is őt. De csak Lucius maradt. Persze, ő nem jutott el odáig, csak a csókig… de aztán meg ez a „dolog” a Nagyúrral… Szörnyű… borzasztó… rettenetes… Igaza van Voldemortnak: tényleg egy szánalmas kis cafka lett belőlem…
- Ugyan már, nem vagy te olyan. Csak akkor csinálsz ostobaságot, ha okod van rá.
- Nem. Türelmetlen, és buta voltam. Nem vettem észre, hogy még nem állok készen az ilyesmire lelkileg. Nem kellett volna felkapnom a vizet a barátnőim cikizésén. Most pedig, gondolom elkönyveltek a Roxfort ribancának…
- Dehogy, senki nem gondolja ezt rólad, térj már észhez! Ilyesmi bárkivel megeshet, ne okold magad!
- De ha egyszer én vagyok a hibás, nem érted?
- Nem te vagy, csak részben. Nem te tehetsz róla, hogy így alakultak a dolgok. Te nem akartál elmenni odáig.
- De az én hibám volt. Ha nem kényszerítem magam ilyesmire, meg se történt volna a dolog.
- Fejezd be! Nem vagy te olyan, mint Alecto. Nézd csak meg azt a kis cafkát! Te egészen más vagy! Csupán hoztál egy rossz döntést.
A lány szomorúan elmosolyodott.
- Bella! – szólt hirtelen Piton.
- Igen? – nézett a szemébe a lány.
- Kivel akartad az elsőt?
- Tulajdonképpen… veled, de mivel téged nem érdekeltelek, nem volt más választásom - vallotta be Bellatrix. – Megértettem, hogy te csak a barátom akarsz lenni.
- Szerelmes vagy belém? Észre sem vettem.
- Tudom, hülyeség. Felejtsd el!
- Nem annyira - szólt a fiú, és egy leheletnyi csókot nyomott Bella cserepes ajkára.
A lány kérdő tekintettel nézett rá.
- Sajnálom, ami történt.
- Ne haragudj, hogy nem téged hívtalak randizni.
- Még most sem akarsz, igaz?
- Ne beszélj bolondságokat! Dehogynem.
Bellatrix felbátorodva viszonozta az előbbi csókot.
„Az előző fejezetekben már mindent elárultam, amit a dementorokról tudni lehet, most pedig a szaporodásukról fogok beszámolni. A dementorok nem szaporodnak természetes úton; létre kell hozni őket.
A recept a következő:
* haláltej
* félelemköd.”
- Na, itt álljunk meg! Mik ezek? - kérdezte Piton.
- Majd a Roxfortban kiderítjük - szólt Bella.
A második nap nem telt ilyen izgalmasan, bár Perselus aznap is átjött, és együtt tanulmányozták a könyvet.
Bellatrix reggel varázslattal akart megfésülködni, de különös módon a pálca nem engedelmeskedett neki. Számtalanszor próbálkozott különféle varázslatokkal, de egyik sem vált be. Hasonló probléma azelőtt még csak egyszer fordult elő, amikor nem sikerült megidéznie a cruciatus átkot; itt az volt a különbség, hogy egyáltalán nem lehetett semmilyen varázslatot sem végrehajtani vele.
Cygnus haza érkeztével Bellatrix engedélyt kért, hogy megjavíttathassa a pálcáját az Abszol úton, apja azonban nem engedte el. A Black családnál ugyanis szokás volt, hogy a família összes tagja egyszerre ment vásárolni, ezért Bella kénytelen volt megvárni, hogy Andromeda, és Narcissa hazaérkezzenek.
Ebben az évben Perselus Piton is velük tartott az iskola előtti nagy bevásárlásra, ami alapjában véve nem lett volna baj, de Bellatrixot idegesítette, hogy Andromeda egyfolytában Perselus körül ugrált. Nyilván még sosem találkozott vele ilyen sokat, és mindent meg akart tudni róla. Ez nem volt meglepő, hiszen a Blackeknél leginkább gyanús alakok mászkáltak, így nem is csoda, hogy Andromeda nem akart elsőre megbízni a fiúban.
- Apa, mielőtt ennyire megkedvelnéd Pitont, szeretnék elmondani neked pár dolgot róla, nehogy túlságosan is elbízd magad vele kapcsolatban - szólt Narcissa.
- Kíváncsian várom, bár nem tudom, mi újat mondhatnál róla - legyintett Cygnus.
- Akkor ezt hallgasd! Kiderült, hogy Perselus igazából nem is aranyvérű, csak azt hazudta, mert Bella közelébe akart kerülni.
- Micsoda? - fakadt ki undorodva Cygnus. - Bellatrix, igaz ez?
- Hát... - habozott a lány, de láthatóan a helyzet menthetetlen volt.
- Igen, igaz - szólt végül Piton. - De higgyék el, semmi rosszat nem akartam a lányuknak.
- Nem hazudik - helyeselt Bella.
- Ez akkor sem helyes, nézz rá, épp egy ilyen alakkal... szégyeld magad, kislányom! Te pedig, félvérkém, ajánlom, hordd el magad azonnal!
- Nem, apa, Perselus nem megy innen sehova! - állt a sarkára Bellatrix. - Ez az én életem, és vele akarok barátkozni, most pedig elmegyünk megnézetni a pálcámat!
Perselus a világ minden kincséért sem mozdult volna Bellatrix mellől, hiszen aznap akarta felköszönteni születésnapja alkalmából. Egy szép kis ruhát szánt neki, mivel ismerte Bellatrix stílusát, és tudta, hogy miket szeret.
- Én nem ezt a pálcát adtam el neked – motyogta zavartan az eladó.
- Tudom - felelte csendesen Bella.
- Az hol van?
- Most ezt használom, rendben? Nézze meg nekem! Nem működik.
A férfi megszemlélte a pálcát, majd elvarázsolta, hogy működjön, amikor Bellatrix használja.
- Ez csak ideiglenes megoldás. Később újra el fog romlani, és akkor vissza kell, hogy hozd. Jobban tennéd, ha a másikat használnád!
- Mikor kell ismét visszajönnöm?
- Amikor elromlik. A pálcától függ.
- És mi a baja?
- Nem lehet tudni. 70%, hogy pálcasorvadás. Nem tudom biztosan, de valószínű, hogy az a baja.
Bella szótlanul távozott.
A pálcája kiválóan működött még a Roxfortban is, és egyszer sem kellett szervizbe vinnie, ám helyette akadt más elfoglaltsága, hiszen már az első nap feltűnt, hogy valami nem stimmel a Roxfortban. Bárhová ment, mindenütt erős parfümillat terjengett a levegőben, és egy idő után hányingere támadt a tömény illatkeveréktől. A másik jel az volt, hogy minden sarkon enyelgő párocskákat látott, ami felettébb bosszantotta.
Egy hétbe telt, amíg rádöbbent, hogy ez már a negyedik éve a Roxfortban. Annyira lefoglalta Őt a kutatás, hogy teljesen megfeledkezett a személyes kapcsolatairól, és csak most tűnt fel neki, hogy ez eddig is így volt, csak ő nem foglalkozott vele.
Minden "barátnője" arról beszélt, hogy milyen szerencsés, amiért van barátja.
A legbosszantóbb Ophelia volt, aki egyfolytában az első csókjáról fecsegett csak azért, hogy bosszantsa vele.
Bellatrix tisztában volt azzal, hogy az évfolyamából csak neki nincs még párkapcsolata. Ez ügyben sürgősen cselekedni akart, annak ellenére, hogy legbelül még nem érezte magát teljesen készen az ilyesmire.
Elhatározta, hogy feldobja kicsit a külsejét, hiszen a jelek szerint így nem kell senkinek. Amikor először kijut Roxmortsba, úgy kirittyenti magát, hogy mindenki Ő utána fog epedezni.
Így is lett. Odett és Ophelia társaságában végigjárta az összes butikot. Egy szatyorra való sminket, és parfümöt vett, hozzá való hajba valókkal, és pár csinos talárral, amik csak egy kicsit szegték meg az egyenruha - viselési szabályzatot.
Ahogy visszatért a Roxfortba, azonnal magára aggatta a legszebb darabokat, és egy kis sétára indult, hogy kiderítse: mit szólnak hozzá a többiek.
Először Nott figyelt fel az új külsejére.
- Veled meg mi történt? - kérdezte a lánytól, és feltűnő módon legeltette szemeit díszes ruháin.
Bellatrix már éppen válaszolni akart, amikor Perselus ragadta meg a karját, és rángatta el onnan.
- Szent Merlin! Mit műveltél magaddal?
- Nagyon szörnyű? - bátortalanodott el Bella.
- Nekem bejön, de…
- Akkor jó - vágott közbe a lány. Várt pár másodpercet, de Piton nem mondott neki többet. Bellának be kellett látnia, hogy nincs más választása: kényszeredetten visszaszaladt Notthoz.
- Bocs, hogy megvárattalak – mosolygott erőltetetten a lány.
- Semmi gond, minden oké - felelte lazán a mardekáros. – Figyelj, nekem tetszik az új külsőd. Nagyon dögös vagy; mi lenne, ha takarodó után lejönnél a Szellemszállás elé… ha csak nem gond, hogy Roxmortsba kell szöknöd... ugyan is- Nem, dehogy... jó, remek lenne – mondta Bella, meg sem várva, hogy Nott végigmondja a mondatot.
Nott helyes srác volt. Könnyen el tudta bűvölni a lányokat, de Bellatrixot beleegyezése ellenére sem sikerült levennie a lábáról. A lány nem akart vele randizni, de arra gondolt: ha egyszer túl kell esnie a dolgon, valószínűleg sokkal könnyebb lesz olyannal megtennie, aki iránt nem érez semmit. Így kisebb a veszélye annak, hogy hülyeséget mond, vagy csinál. Ráadásul más nem is törődött vele; a legtöbbjük utálta, vagy félt tőle a szülei foglalkozása, és kapcsolatai miatt. Akivel pedig szívesen randizott volna, az oda sem figyelt rá.
Sötétedéskor Bella lement a Szellemszállásra. A keze kissé remegett, de minél gyorsabban túl akart lenni az első randiján.
Már besötétedett, mire megjelent valaki.
Az alak azonban nem Nott volt, ahogy Bella várta, hanem Lucius Malfoy.
- Te meg mit keresel itt? - döbbent meg a lány.
- Tudod, már régen felfigyeltem rád, és nagyon megörültem, amikor Nott mondta, hogy összehozott veled nekem egy randit.
Talán tényleg végig kellett volna hallgatnom, mit akar mondani Nott - töprengett Bellatrix.
- Olyan jó, hogy végre kettesben vagyunk! - szólt Lucius.
Bella feszülten elmosolyodott. Felkészült arra, hogy ezt Nott mondja majd neki, de végül is Lucius, vagy Nott - egy kutya. Egyiküket sem szereti, és most már úgyis minden mindegy a számára.
Lucius közelebb lépett a szótlan Bellához. Megfogta mindkét kezét, és lassan odasimult hozzá.
- Érdekel a sötét mágia? - suttogta a fülébe.
- Igen - válaszolt alig hallhatóan Bella.
- Én a Nagyúrnak dolgozom!
- Valóban?
- Aha, mit szólsz? És nem is kérek sokat azért, hogy fényezzelek nála.
- Sokat? Mire gondolsz?
- Én sem dolgozom ám ingyen!
- Mit akarsz? Pénzt?
- Kell a fenének pár sarló!
- Akkor? - Bellatrix kezdte elveszíteni a türelmét.
- Egy randit kérek - pillantott a piknikes kosárra, és az alatta heverő plédre Lucius.
Bella eredetileg is ezért jött, szóval nem értette a felárat.
- Nem kell, hogy fényezz a Nagyúrnál! – közölte vele a lány.
- De attól a randi még áll, ugye?
- I… igen.
A fiú mindent elmesélt Bellának a Nagyúrnak tett szolgálatáról, amiből aligha volt több igaz egy-két szónál.
Bellatrix szörnyen unta az így eltelt háromnegyed órát.
A vacsora után Lucius egy gyors varázslattal eltűntette a maradékokat, majd közelebb húzódott Bellához, és átkarolta a derekát.
- Nos, köszönöm az élvezetes estét, de most már vissza kell mennem – állt fel Bella, megpróbálva lerázni magáról Luciust, de a fiú talpra szökkent, és gyors mozdulattal megragadta a lány karját.
- Ne siess annyira! - szólt Malfoy, és erősen nekilökte Bellát a kerítésnek.
Olyan közel préselte magát a lányhoz, hogy egy fűszál se fért volna el közöttük.
- Tudom, hogy nem szeretsz engem, Trixy. Ezért kértem csak egy randit.
- Ne haragudj rám, de ez volt az első randim és… bepánikoltam. Már nem bírtam elviselni az idióta barátnőim fecsegését. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak.
- Azt hiszed, megbántottál? Több kell ehhez, te kis liba!
Malfoy kitépte a lány hajából a hajgumit, majd beletúrt a hajába, és csókolgatni kezdte a nyakát. Közben a talárjától is próbálta megszabadítani a lányt.
- Eressz el, vagy megátkozlak! - visította tehetetlensége közepette Bella.
Lucius csak nevetett. Lefogta a lány karját, nehogy az elérje hátsó zsebében megbújó pálcáját.
Ekkor a sötétből egy csuklyás árnyalak bontakozott ki.
Bellatrix szeméből addigra már csorogtak a könnycseppek; harisnyája elszakadt, és nem tudta, mit tegyen.
Lucius megrettent az idegen láttán; eltaszította magától a lányt, aki beverte a fejét egy fába, és a földre esett.
Malfoy elfutott.
Az idegen közelebb lépett Bellához, és levette csuklyáját. Bellatrix azonnal felismerte Voldemort Nagyurat.
A lány mozdulatlanná dermedve meredt a mágusra. Voldemort fölé tornyosult, sötét szemeit a lányra szegezte.
Bella érezte, hogy kezd elhomályosulni előtte a világ. Az ütés, ami akkor érte, amikor beverte a fejét a fába, eléggé megszédítette.
Nem hallott semmit; lüktetett a homloka, sebéből vértócsa csordult le az arcára. Csengett a füle, és kis idő múlva elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, egy ágyban találta magát, hatalmas dunnákkal körbevéve. A fehér, és poros ágytakarók szinte teljesen elborították. Minden porcikája sajgott, ahogy Malfoy erősen a kerítésnek szorította. A lány most végtelenül hálás volt a Nagyúrnak, amiért érthetetlen okból, de közbelépett.
A lábfeje most is fedetlen volt, a felsője kinyúlt, térdig érő szoknyája combközépig felhasadt.
- Látom, magadhoz tértél – szólalt meg egy hang mellette.
- Hol vagyok? – kérdezte a lány rekedt hangon.
- A Szellemszálláson - válaszolta Voldemort. – Miért járkálsz késő este Roxmortsban? A Roxfortban lenne a helyed.
- Eredetileg úgy volt, hogy Lucius Malfoy, és én piknikezünk, de…
- Nem kell folytatnod, láttam, mi történt. Belegondoltál már, hogy mi lett volna, ha épp nem járok arra?
- Igen, és köszönöm, hogy megmentett. Kissé elfajultak a dolgok.
- Nem nagyon tiltakoztál; csak rikácsoltál, mint egy buta kislány.
- Én csak… nem tudtam, hogy mit tegyek. A barátnőim közül mindnek van barátja, csak nekem nincs, és azt gondoltam… - hebegte Bella.
- De pont Lucius?
- Igaza van! Nem kellett volna ilyesmihez folyamodnom.
- Mondd, megérte ez neked? Kis híján… - a mondat végét elharapta.
- Nem, nem érte meg, már én is tudom! - sírta el magát Bellatrix.
- Az egészet ezért csináltad? Hogy meglegyen az első randid? Mert én úgy láttam, hogy egészen más célt tűztél ki magad elé.
- Nem, nem. Tényleg csak egy randira gondoltam, maximum egy csókra, de semmi többre. Sajnálom - sütötte le a szemeit a lány. – Mindenesetre köszönöm, hogy megmentett.
- Nem mentettelek meg. Meg kell tanulnod, hogy amit csinálsz, annak következményei is vannak!
Voldemort leült Bellatrix mellé, és betakargatta a lányt. Közben közel hajolt hozzá, és párszor megsimogatta vértől nedves állát.
Bella megborzongott, de nem mert szólni. Már fel volt rá készülve, hogy kap egy-két rontást a mágustól, de a férfi csak ült mellette, és nézte őt.
Aztán hirtelen magához szorította, annyira, hogy ajkaik összeértek. A Nagyúr a csók közben befészkelte magát Bella mellé, és ő is betakarózott, majd magához vonta a lányt a takaró alatt…
Bellatrix megrémült. Most már tudta, hogy mi lesz a büntetése. Nem mert megmozdulni, annyira megijedt.
A lány hiába kérlelte a mágust, hogy eressze el; Voldemort nem törődött vele.
De a Nagyúr meg sem hallotta a kérdést.
Voldemort szerencsére hamar végzett vele, majd egy elégedett mosoly kíséretében kiviharzott a szobából. Bellatrix gyorsan felszedte földön heverő cókmókját, majd távozni készült, mielőtt még a mágus visszatér.
Mivel néha erősen görcsbe rándult a gyomra, le kellett ülnie pár percre, így nem bírt időben kikerülni az épületből. Az így eltelt félóra hatására meglehetősen elfáradt, és a feje is megfájdult.
Körülnézett az épületben. Nem értette, hogy miért áll minden romokban, ha nincsenek is itt szellemek. Ráadásul azt sem tudta, hogy ha Voldemortnak nincsenek emberi érzései, akkor miért tette ezt vele? Lehet, hogy ehhez neki nincs is szüksége komolyabb érzelmekre? – tanakodott magában.
A falakon képeket pillantott meg. Ismeretlen varázslókat, és boszorkányokat ábrázoltak, akik mind kedvesen mosolyogtak rá. A keretek alatt ott voltak a névtáblák is:
Clarie McClean
Jade Poller
Indiana Coluan
Henrik Pablo
Rob Dilen
Crux Winter
Will Mollow
Tobby Tenor
Bellatrix szemét hirtelen lekapta a képekről, mivel egy susogó hangra lett figyelmes.
A hang a háta mögül jött. Bella megborzongott.
Először azt hitte: a Nagyúr jött vissza. Megpördült a tengelye körül, és tátott szájjal vette észre, hogy valójában egy szellem hangját hallotta. De nem is akármilyen szellemét, hanem Perselus Pitonét, személyesen!
- Perselus? - hebegte a lány.
- Igen - felelte a szellem.
- De hát te még élsz, hogy lehetsz kísértet?
- Csak te látsz engem Perselusnak. Alakváltó vagyok. Mindenki annak lát, akit szeret, vagy akiben feltétel nélkül megbízik - magyarázta.
- Miért jöttél? Te itt laksz?
- Igen, csak eddig nem sokan láttak. Igazából miattad jöttem. Segítek, hogy visszakapd a nyakláncot, és a pálcát.
- Voldemort elvette. Nem tehetek semmit - különös módon már Bella is beleborzongott a névbe, pedig eddig nem félt tőle. – Látod mi lett belőle, hogy ostobaságot csináltam?
- Láttam. Nagyon rossz lehetett neked. De a lényeg, hogy Tudjukki ide rejtette el a tárgyakat az egyik képbe.
- Vissza tudod szerezni?
- Igen, de te is kellesz hozzá.
- Melyik képben vannak?
A szellem nem válaszolt, csak mosolygott rejtélyesen Bellára.
- Mondd meg, a Nagyúr bármikor visszajöhet, siess! - sürgette.
A szellem lomhán az egyik képre mutatott a legfelső sorban.
Bellatrix közelebbről is megnézte a festményt. A két tárgy valóban ott volt: ráfestve a képben egy asztalra.
- Megvannak! - ujjongott Bella. – De hogy vegyem ki őket? Biztos egy csomó varázslat védi a tárgyakat.
- Elmondom, hogyan: fogj egy kést, és sértsd fel vele az ütőered, majd a vért kend a képre, oda, ahol a tárgyak vannak. Ügyelj rá, hogy csak oda kend, és csak egy pöttyöt tárgyanként. Akkor aztán belenyúlhatsz, és kiveheted őket. De fontos, hogy a kezed még akkor is véres legyen! Miután pedig kivetted őket, tűntesd el a vérnyomokat!
- Ennyi?
A szellem bólintott.
- Ez nem valami hatásos védőbűbáj - morogta Bellatrix.
- Igenis az… nagyon hatásos - vitázott a szellem. – Mivel egyedül csak neked nyílik meg a kép.
- Miért csak nekem?
- Mert te vagy az igazi tulajdonosa az ott elhelyezett tárgyaknak.
Bellatrix nem szólt semmit. A fürdőbe rohant, és elővett onnan egy zsebkést. Felsértette a karján a bőrt. A vérét a képre folyatta, majd lerakta a kést, és belenyúlt a képbe. Kivette a két tárgyat, majd zsebre vágta őket, és eltűntette a vérpacákat.
Egy kis darabot letépett a szoknyájából, és bekötözte vele a sebét.
A szellem hirtelen eltűnt. Bella lépések neszét hallotta. Visszafeküdt az ágyba, és kábaságot színlelt.
A Nagyúr jött vissza.
- Remélem, tanultál a dologból!
A lány nem válaszolt.
- Mi… mire volt ez jó? – kérdezte végül. – Ha ezt leckének szánta, elég lett volna, ha megkínoz. De, ha az ön igényei kielégítésére kellettem, akkor nem értem a dolgot. Biztos rengeteg női halálfaló dolgozik önnek. Miért nem közülük választott?
- Ha nem tudsz értelmeset mondani, inkább meg se szólalj! Egyébként lassan felkel a nap, így el kell, hogy menj! - ült le mellé a mágus. – Eddig úgy ismertelek, mint egy vakmerő lányt, akinek igen jó érzéke van a bajkeveréshez, és aki elég büszke lélek ahhoz, hogy aranyvérű legyen. De ezek szerint félreismertelek. Te csak egy minden lében kanál aranyvérű fruska vagy, aki magasról tesz rá, hogy ki is ő. Igen, be kell látnom, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Egy idegesítő utcalány vagy, semmi több.
Felültette a lányt, mire Bellatrix megrettent, és előkapta a pálcáját.
- Menjen innen! - szegezte a férfinak a pálcát.
- Te nyomorult kis cafka! Hogy mersz pálcát szegezni rám? - ordibált Voldemort.
Bella nem várt; felpattant az ágyból, és rohanni kezdett.
Különös módon a Nagyúr nem követte, hanem hagyta elmenni.
Bellatrix meg sem állt a Roxfortig. A gyomra fájt, szédült is, de nem törődött vele. Sietve rohant végig az épület folyosóin. Nem ment aludni, mivel tudta, hogy csakis rosszakat álmodna. A második emeleti lányvécé felé sietett, de McGalagony professzor észrevette, és megállította.
- Maga meg hol volt? - förmedt rá a tanárnő.
Bellatrixból válasz helyett sírás tört elő. Lekuporodott a fal tövébe, felhúzta a térdét, és zokogott.
McGalagony rápillantott Bellatrix szétszaggatott ruháira, és vérző sebeire.
- Mi történt magával?
A lány sírásának hangjára Dumbledore professzor is kijött az irodájából, megszemlélni az eseményeket.
- Miss. Black! Rég aludnia kéne. Jól érzi magát?
- Nem - sírta a lány.
- Ötven pont a Mardekártól! Most pedig indítson aludni!
- Előbb mondja el, hogy mi történt! - erősködött McGalagony.
- Semmi. Nem érdekes.
- De hát vérzik a karja, a feje, és a ruhái szét vannak tépve.
- Alva jártam, és beestem egy rózsabokorba – hazudta a lány.
- Alva járt? - kérdezte gúnyosan Dumbledore, és mélyen belefúrta tekintetét Bellatrix szemeibe.
Bella bólintott.
- McGalagony professzor, kérem, kísérje a hálóba Miss. Blacket! – kérte Dumbledore.
A professzorasszony megragadta a lány karját, és magával vonszolta a klubhelyiség felé.
- Nem akartam Dumbledore professzor előtt ilyesmiről kérdezősködni, mert én is voltam ennyi idős, tehát tudom, miken megy át, de ugye nem igaz az, amit a rózsabokorról mondott?
- Nem – motyogta a lány.
- És ugye jól sejtem, hogy nem volt az iskola területén az este?
- Jól.
- Roxmortsban flangált?
- Hát…
- Nem egyedül volt ott, igaz?
- Igaz. Lucius Malfoyjal volt találkozóm.
- Akkor most már értem. Miss. Black, adhatok egy jó tanácsot?
- Persze.
- Legközelebb ne maradjon kettesben késő este semelyik mardekárossal sem!
- Megjegyzem – mondta elgondolkodva Bella.
Reggel arra ébredt, hogy Perselus gubbaszt mellette. A fiú szavak helyett azonban csak szánakozó pillantásokat lövellt felé.
- Ne haragudj rám! - suttogta Bellatrix.
- Annyira aggódtam, jól vagy? Mit művelt veled az a szemét Lucius? Nott szólt, hogy randitok volt, és McGalagony mondta, hogy megsérültél.
- McGalagony mindenkinek elújságolta, hogy mit tettek velem? – háborodott fel a lány.
- Nem, csak nekem szólt, mert tudta, hogy barátok vagyunk, és hogy bennem megbízol.
- Nem Lucius a legnagyobb baj.
- Hát?
- A Nagyúr.
- Mi van vele?
Bellatrix elmesélte, hogy találkozott Voldemorttal, és hogy milyen volt a randevú Luciusszal.
- Oh, Merlinre! És a Nagyúr?
- Megcsókolt és… kényszerített arra, hogy… - Bellának elcsuklott a hangja. Nem bírta kimondani a rettenetes szavakat.
- Magasságos Mardekár! - rémült meg Perselus. – Ezt nem szabadott volna hagynod.
- TUDOM, JÓ? NEM TEHETTEM MÁST! KÉNYSZERÍTETT! - üvöltött Bellatrix.
Perselus belátta, hogy a lánynak igaza van.
- De legalább visszaszereztem a nyakláncot, és a pálcát.
Bella mindenről beszámolt a fiúnak.
- A legrosszabb az, hogy egyáltalán nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Én tehetek róla - ostorozta magát Bellatrix. – Az elsőt olyannal akartam átélni, aki szeret engem, és én is őt. De csak Lucius maradt. Persze, ő nem jutott el odáig, csak a csókig… de aztán meg ez a „dolog” a Nagyúrral… Szörnyű… borzasztó… rettenetes… Igaza van Voldemortnak: tényleg egy szánalmas kis cafka lett belőlem…
- Ugyan már, nem vagy te olyan. Csak akkor csinálsz ostobaságot, ha okod van rá.
- Nem. Türelmetlen, és buta voltam. Nem vettem észre, hogy még nem állok készen az ilyesmire lelkileg. Nem kellett volna felkapnom a vizet a barátnőim cikizésén. Most pedig, gondolom elkönyveltek a Roxfort ribancának…
- Dehogy, senki nem gondolja ezt rólad, térj már észhez! Ilyesmi bárkivel megeshet, ne okold magad!
- De ha egyszer én vagyok a hibás, nem érted?
- Nem te vagy, csak részben. Nem te tehetsz róla, hogy így alakultak a dolgok. Te nem akartál elmenni odáig.
- De az én hibám volt. Ha nem kényszerítem magam ilyesmire, meg se történt volna a dolog.
- Fejezd be! Nem vagy te olyan, mint Alecto. Nézd csak meg azt a kis cafkát! Te egészen más vagy! Csupán hoztál egy rossz döntést.
A lány szomorúan elmosolyodott.
- Bella! – szólt hirtelen Piton.
- Igen? – nézett a szemébe a lány.
- Kivel akartad az elsőt?
- Tulajdonképpen… veled, de mivel téged nem érdekeltelek, nem volt más választásom - vallotta be Bellatrix. – Megértettem, hogy te csak a barátom akarsz lenni.
- Szerelmes vagy belém? Észre sem vettem.
- Tudom, hülyeség. Felejtsd el!
- Nem annyira - szólt a fiú, és egy leheletnyi csókot nyomott Bella cserepes ajkára.
A lány kérdő tekintettel nézett rá.
- Sajnálom, ami történt.
- Ne haragudj, hogy nem téged hívtalak randizni.
- Még most sem akarsz, igaz?
- Ne beszélj bolondságokat! Dehogynem.
Bellatrix felbátorodva viszonozta az előbbi csókot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése