Fejezetcím: Tárgyak és ki nem mondott vallomások
Szereplõk: más szereplő, Voldemort
Jellemzõk: Általános, Dráma, Sötét, Akció/Kaland, Verses
Osztályozás: nem korhatáros
Figyelmeztetések:
Leírás: Bella képes lesz meggyőzni Dumbledore professzorékat ártatlanságáról? És vajon Lumpsluck órája tartogathat meglepetéseket?
Elérkezett a borzalmak legborzalmasabbika, a kihallgatás napja. Cynus, miután lenyugodott kicsit a sokkoló fejlemények hallatán Bellatrixszal kapcsolatban, elkísérte lányát a Mágiaügyi Minisztériumig, onnan pedig Dumbledore vezette tovább. Bellatrix szíve a torkában dobogott, és attól csak még idegesebb lett, hogy kiderült, a professzor lesz a védője, mikor egyáltalán nem is hisz neki.
Amikor odaértek a kihallgatás helyszínére, a lányt leültették egy székre, éppen a terem közepére, ahol mindenki jól láthatta. A döntnökök a tárgyalásokon általában zöld ruhában szoktak megjelenni, de most valamiért vörösben voltak (Bella remélte, hogy nem valamiféle halálos ítélet miatt). A bíró arcát azonban nem láthatta senki, hatalmas csuklyával fedte el magát, újabb érthetetlen okból.
A tárgyalás kisvártatva meg is kezdődött.
- A vád szerint - kezdte a bíró - a tizenegy és fél éves Bellatrix Black majdnem megölte egyik iskolatársát, nevén nevezve Perselus Pitont. A védelem tanúja Albus Dumbledore professzor. A vád tanúja Molly, Bellatrix fülketársa az utazás idejéről. Állítása szerint ő mindent látott, mely terhelő bizonyítékul szolgálhat Blak kisasszony ellen. Megkérném hát a szemtanúkat, hogy számoljanak be az esetről!
- Tudjukki könyvét ellopták - kezdte Molly. – Nem tudom, mire való, de szerintem Bellatrix lopta el, mert fontos lehetett neki. És ez a kényes dög most elveszítette. Azt hitte, mi vettük el, ezért elkábított minket, vagy, hogy minden gond nélkül becsempészhesse a táskánkba a könyvet, hogy Tudjukki a későbbiekben rajtunk kérje számon.
- Kérhetnék más neveket is, akik alátámasztják a sztoridat? - szólt a bíró.
- Én, Alice és Alecto voltunk jelen az esetkor, de később többen is látták, amint ez a boszorkány kivérezteti Perselust! – sziszegte dühösen.
- Nagyon felbosszanthattad Mollyt, ha így beszél rólad – fordult Dumbledore Bellához. – Mit csináltál?
- Rákiabáltam, rontást küldtem rá… - suttogott vissza a lány. – De csak egy „Reducto”-t, semmi komoly. Nem is értem, mit hisztizik állandóan.
A bíró most Perselushoz fordult:
- Így történt?
- Nem – mondta a fiú tagadólag, és Bellára mosolygott, amitől a lány ismételten, immár vakítóan világos, nappali fényben, mindenki szeme láttára elpirult. – A madara kirepült, és én utána mentem. A csomagtérben találkoztam Tudjukkivel. Ő bántott engem, nem Bellatrix.
- És akkor hogy került oda Miss. Black? - faggatta tovább a bíró.
- Elindult megkeresni. Meg is talált, de mivel elsőként, most mindenki azt hiszi, hogy Ő a tettes.
Bella helyeslőleg bólogatott.
- Bizonyítékok Miss. Black ellen? – kérdezte a bíró.
- Nincs semmi konkrétum, csak a puszta tények - szólalt meg Dumbledore.
- AKKOR EZT MIÉRT ITT TÁRGYALJÁK MEG? - indulatoskodott a bíró. – A lány bizonyítékok hiányában nem kerül az Azkabanba. A többit intézzék el maguk között, ez nem játszótér, hát értsék már meg! A vádat semmisnek tekintem. Több szót az esetről meg ne halljak!
A diákok, és Dumbledore felálltak székeikről. Bellatrix elégedetten vett egy mély levegőt arra gondolván, hogy végre megkönnyebbülhet, könnyedén megúszta az ügyet. Perselus sokatmondóan ránézett, majd kezet rázott a lánnyal.
- Gratulálok, csak győzött az igazság! És bocsáss meg még egyszer a gyanúsítgatásért! – mondta bűnbánó arccal.
- Nem te tehetsz róla - a lánynak nagyon jól esett, hogy ezt személyesen is hallhatta Perselus szájából, majdnem a karjaiba is vetette magát örömében. Később aztán hálából meg is hívta vacsorára, hogy végre bemutathassa első, és legjobb barátját a családjának. Apjának úgyis hiányzott már a társaság, Siriust is csak azért hívta el magukhoz, hogy ne legyen üres a lakás.
A két tanuló nagy egyetértésben sétált a Black kúria felé. Gyakran nevetgéltek pár sort, hangosan hahotáztak a szörnyű, komor események után.
Cygnus a sok magány ellenére viszolyogva fogadta a vendéget, rengeteget kérdezett róla, a Roxfortról, a Bellatrixszal való barátságáról, még a családjáról is. Bellatrix azt jevasolta Pitonnak, hogy ne fedje még fel félvér kilétét, és a szüleiről se mondjon túl sokat, nehogy lelepleződjön valami oknál fogva.
A lány nem repesett az örömtől, hogy ismét "vallatásra" került a sor, bár élvezte, hogy róla van szó, de ha Perselus beszélt, mindig kiszáradt a szája, és innia kellett egy kortyot.
Bellatrix és Piton hamarosan igazi „legjobb barátok” lettek a különös bánásmód ellenére is. Feltétel nélkül bíztak egymásban, mindent megbeszéltek, és veszegettek a másiknak ezt-azt. Nem voltak többé titkaik egymás előtt.
Később, immár a Roxfortban, Piton és Bella együtt nézegették a „Dementorkészítés”- t, Bellatrix ugyanis nem óhajtotta titkolni eme becses gyártmány kilétét a fiú elől.
Egy könyvtári kódexből kiderítették, hogy ez a könyv egyedi példány, és a híres-hírhedt Mardekár Malazár írta még annak idején. Az „1000 legveszélyesebb szörny” című könyvből pedig fény derült arra is, hogy miféle lény is az a dementor.
- Most már értem, hogy miről szól ez a könyv! - lelkendezett Bella. – Már csak azt kellene megtudakolni, hogy volt-e valami köze anya halálához.
Bellatrixból előtört a sírás. Patakként csorogtak le az arcáról a könnyek, Perselus rögtön rájött, hogy mitől sír a lány.
- Sajnálom! - vett elő egy hímzett zsebkendőt a zsebéből, és azzal kezdte törölgetni az arcáról a könnyeket.
A kis szövetdarab lágyan simult Bella arcához, hamar megnyugodott, és abbahagyta a sírást. Mélységesen elszégyellte magát, amiért ilyen nyíltan kimutatta érzéseit, de még mindig nem sikerült teljesen kihevernie a családjában történteket.
A fiú is sajnálta Druellát, bár sosem találkozott vele, így személyesen nem is ismerte, de látta Bellatrixon, hogy némiképp megviseli az eset.
- Sirius átadta a karácsonyi ajándékomat? Nem lennék meglepődve, ha nem tette volna, de hát jobb futárt nem találtam! - próbálta elterelni a lány figyelmét a családjában történt tragédiáról. – A nyakláncot direkt neked szereztem.
- Honnan? – kérdezte Bellatrix.
- Igazából nem is tudom. A családomé volt, az utolsó ereklyénk, nem hagyhattam, hogy apa eligya ezt is, a te nyakadban sokkal ékesebb helyen van.
- Talán mégis vissza kellene adnom, elég nekem a köpeny, biztos keresik már a szüleid.
- Nem érdekes, érted vállalom a kockázatot. Azt mondták, hogy a nyaklánc antik darab, csak egy van belőle, és nagyon régen készítették.
- És a köpeny honnan van?
- Találtam a Roxfortban. Nem hagyhattam ott, túl értékes darab. Na, gyere, hadd adjam fel rád a láncot! - mosolygott Bellára, aki vállat vont, és odatolta nyakát, hogy az felrakhassa rá méltó ékét.
- Jól áll – bókolt a lánynak, de arca mégis elkomorult.
- Mi a baj? – kérdezte a lány azonnal észrevéve az aggasztó jeleket.
- Egy valami nagyon aggaszt - vallotta be a fiú elkomolyodva.
- Micsoda?
- Anya többször fenyegette apát, miért ne akarja az ereklyéket, persze, badarság az egész, de az egyik indok elég hihetően hangzott - nézte merengve a láncot Perselus.
- És mi volt az?
- Hát, hogy állítólag Tudjukki is ezt keresi, mert van valami ereje, vagy micsoda.
Bellatrix majdnem leesett a székéről, bár valamiért nem igazán lepődött meg a dolgon. Tudta, hogy ez nem egy légből kapott hazugság, sőt nagyon is biztos, hogy van valóságalapja.
- Ez lehet, hogy igaz - szólt rekedten.
- Hogy érted ezt? - rémüldözött Perselus. - Tudsz valamit, amit én nem?
- Egyszer álmodtam róla, vagyis… inkább a sasról, amit a medálja mintáz. Egy lapon volt lerajzolva, amit aztán Voldemort kitépett Tom Denem naplójából.
- Merlin szakállára! Én… rettenetesen sajnálom, Bella!
- Nem biztos, mondom! Lehet, hogy tényleg csak fenyegetni akarta apádat valamilyen indokkal, és semmi köze az álmomhoz.
A beszélgetés itt félbe maradt, mert a könyvtáros helyükre rakatta a könyveket, és kihessegette a diákokat vacsorázni a Nagyterembe.
- Megértem, ha ezek után már nem kell neked… - mondta lehangoltan Perselus, miközben sütőtöklevet szürcsölt az asztalnál, Bellatrix mellett.
- Megőrültél? - szólt teli szájjal Bella. – Én nem félek Voldemorttól! Megtartom, és kiderítem, mi folyik itt!
Bellatrix magabiztosnak tűnt, de azonnal inába szállt a bátorsága, amikor észbe kapott, hogy hangosan mondta ki, amit kimondott. Még, hogy nem fél a Nagyúrtól!
- De minek kell egy ilyen béna nyakék a Nagyúrnak? - gondolkozott hangosan a lány.
- Béna? - játszotta a sértődöttet Perselus.
- Na, jó, annyira talán mégsem az – engesztelte Bella a fiút mosolyogva, mire annak arca egyből felderült. - Miért nem eszel? Már vagy egy órája szürcsölöd azt a levet. Azt ne mondd, hogy még mindig félsz a szilárd kajától! - nevette el magát gúnyosan.
- Én nem, csak... mi van, ha...? - pánikolt Piton.
- Gyerünk már, tizenegy, midjárt tizenkét éves leszel, erős fogaid vannak, nem vagy ugyanaz, mint otthon, itt saját, önálló életet élsz, és, ha nem akarsz lebukni, meg kell enned azt, amit a többiek!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - motyogta bizonytalanul.
- Dehogy nem, na, gyerünk, válassz egyet, majd én segítek!
Piton találomra rábökött egy sült csirkecombra, mely a következő pillanatban már a tányérján landolt Bella jóvoltából.
- Ha nem akarsz úrias lenni, fogd meg a csirkét, és harapj bele, amekkorát csak tudsz! - utasította Bellatrix saját húsán tesztelve a mutatványt.
Piton megragadta a zsíros combot, ajkához érintette, majd belekóstolt a szálas húsba.
- Nahát, ez sokkal finomabb, mint otthon! Egyáltalán nincs hányás íze - csodálkozott, s immár sokkal bátrabban pakolászta a különféle fogásokat a tányérjára.
A nagy nevetgélésben azonban nem vették észre, hogy Dumbledore professzor hirtelen ötlettől vezérelve feláll a székéből, és feléjük siet.
- Mhmm… - köszörülte meg a torkát a professzor.
A két diák egy emberként némult el, és meredt az igazgatóra azon nyomban.
- Attól, hogy a Minisztériumban nem fogadtak minket, szeretném közölni magukkal, hogy ez nem jelenti azt, hogy az ügyet nem fogjuk kitárgyalni megfelelően. A kihallgatás meg lesz tartva.
- Mikor lesz? – érdeklődött meglepődve Bella.
- Most rögtön, itt a Roxfortban.
Dumbledore az irodájába hívatta az érintetteket, és McGalagony professzor társaságában megkezdődött a "tárgyalás".
Az igazgató mindenkit egyesével kihallgatott, majd Bellatrix javaslatára legilimenciával kiolvasta az igazat a tanulók gondolataiból. Ezáltal pedig rájött, hogy Molly már rég nem gyanakszik Bellára, és csak azért tetteti az ellenkezőjét, mert utálja a lányt. Ezen nagyon meglepődött mindenki, ugyanis Molly amúgy egy igen kedves és barátságos lány volt, egyedül Bellatrixot gyűlölte valamiért.
Alecto sem akkor, sem most nem haragudott, és nem is gyanakodott a lányra, egyszerűen azt élvezte, ha valaki bajba kerül, hogy röhöghessen rajta.
Alice nem tudott semmit, és nem is akarta magát beleártani a dologba, most is csak kényszerből volt itt. Belátta, hogy Molly pártolásával túl messzire ment, de nem volt mersze szembe szegülni vele.
Dumbledore levont hatvan pontot a Griffendéltől, és arra kényszerítette Mollyt, hogy kérjen bocsánatot Bellától, ami különösen nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis Bellatrix nem volt hajlandó megbocsátani neki.
Bellatrix sora nagyon jól ment a Roxfortban ezek után. Remekül tanult, nem került bajba, megszűntnek érzékelte az összes problémáját Piton közelében. Elolvasta, és kielemezte a „Dementorkészítés” első hat fejezetét, a könyv mindent leírt a dementorokról, csak épp a készítésükről nem szólt egy árva szót sem.
Egyik nap Lumpsluck professzor a híres Mardekár Malazár életéről tartott órát, de az átlagos beszámolókkal ellentétben most egy hiedelemmondát mesélt el:
- A legenda úgy tartja, hogy a ház alapítója, mielőtt eltávozott volna az élők sorából, hátrahagyta hagyatékait, elrejtve azokat Anglia egyes pontjain.
- Mik azok? - kérdezte valaki az osztályból.
- Három van…
- Csak? - szólt ismét csalódott képpel az iménti fiú.
- Igen. Szóval, az egyik a pálcája, ami most Miss. Black tulajdonában van - mutatott a tárgyra.
Bella érdeklődően nézegette a pálcáját, ahogy osztálytársai is, ami viszont már inkább kellemetlen volt a számára.
- A második egy ékszer. Azt sajnos nem tudom, hogy miféle lehet, mivel elveszett, és senki sem tudja, hol van.
- Tehát bárhol lehet? - szólt közbe Bella.
- Elvileg. Nos, a harmadik tárgy egy szörnyen borzalmas dolog. Talán nem is szabadna elmondanom… de… na, jó. Az utolsó tárgy…
- Tanár úr, bökje már ki! - idegeskedett Bella, akit egyre jobban érdekelt a téma.
- A harmadik tárggyal borzalmas szörnyetegeket lehet gyártani.
- Milyen szörnyeket?
- Dementorokat. A tárgy régebben Tudjukki kezébe került, ő azonban szerencsére nem jött rá, hogyan kell használni. Mardekár viszont gyártott vele pár dementort kipróbálás gyanánt, ezek őrködnek most az Azkabanban. Ki tudja, miféle borzalmak történtek volna, ha a társadalmunk nem jön rá, hogy kell kordában tartani ezeket a lélekszippantó bestiákat...
- És azt tudja, hogy pontosan mi a tárgy? Egy főzet? Egy varázsige? – érdeklődött egyre izgatottabban Bellatrix.
- Az imént említett dolog egy könyv - igazította meg a talárja ujját Lumpsluck professzor.
- És azt lehet tudni, hogy hol van? – hajolt előre a székében Bella.
- Nem, az is eltűnt. De azt mondják, hogy még mindig Tudjukki őrzi.
Bellatrix most már értett mindent. A táskájába kukkantott, amelyben ott hevert az előbb kitárgyalt könyv, a „Dementorkészítés”, melyet Voldemort valamilyen oknál fogva anyjánál hagyott, de az talán nem tudott vigyázni rá eléggé, ezért megölte. Már csak az lenne a kérdés, hogy miért nem vette vissza?
- És, mi olyan különleges ezekben a tárgyakban? - csattant fel az egyik diák.
- A könyv már eleve nagy dolog, a világ legrémisztőbb szörnyetegeit tudod elkészíteni vele. Melyik sötét varázsló, vagy boszorkány ne vágyna erre? A pálca trükkös, megsemmisíthetetlen. Az ékszer védővarázslatot tartalmaz, de csak akkor működik, amikor teljes a sötétség, és kilátástalannak tűnik minden. Utána nincs több lehetőség, magadra vagy utalva. Akinek mindhárom megvan, az személyesen találkozhat a nagy Mardekár Malazárral. De nem ám akármikor; csak amikor arra a legnagyobb szükség van, mondjuk, életveszélyben, vagy ilyesmi. Persze, én nem adok hitelt egy ilyen dajkamesének, úgy vélem, puszta kitaláció az egész.
Bellatrix alig kapott levegőt, ellentétben Lupsluck professzorral, ő igenis hitt a mesének, és ezek után állandóan csak erre tudott gondolni, a harmadik ereklyére.
Az óra után Bella első útja Perselushoz vezetett, ilyenkor átkozta, hogy a fiú nem járt erre az órára, igazából szinte ez volt az egyetlen, amire nem együtt jártak, de legalább egyiküknek lehetősége nyílt végighallgatni a mesét, és az tovább adhatja az érintettnek mindazt, amit hallott.
Elmesélte neki szóról szóra Lumpsluck történetét, és az épp úgy reagált, ahogyan azt várta, nem akart hinni a fülének. Egy darabig meg volt róla győződve, hogy Bellatrix csak kitalálta az egészet, de végül hitt neki, és hagyta magát meggyőzni.
- Szerintem meg kellene szereznünk a harmadik ereklyét is! Nem lehet olyan nehéz, kettő már megvan – mondta izgatottan Bellatrix.
- Minek az neked? - kérdezte flegmán Perselus.
- Nem hagyom, hogy a Nagyúrhoz kerüljön! Ha úgy lesz, engem öl meg elsőnek.
- De te aranyvérű vagy, nincs mitől félned.
- Te buta, nem azért. A többi ereklyét is meg akarja majd szerezni, elvégre Ő Mardekár utódja, jogosan is őt illetné meg.
- Nem keltene nagyobb feltűnést, ha mind nálad lenne? - töprengett okoskodó hangon Perselus.
- Nem kellenek azok nekem; el akarom pusztítani őket, vagy felhasználni, mielőtt késő lenne. Viszont a Nagyúr hatalmas pusztítást vihet végre, ha a birtokába kerülne mind három tárgy.
- Hülye ötlet - szólta le Perselus.
- Akkor? Hagyjam, hogy megöljön? Ha egyszerűen odaadnám neki, azért ölne meg, mert tudok a dologról, magukról az ereklyékről, ha nem adom át, akkor meg az a baj.
Perselusnak be kellett látnia, hogy Bellatrix állításában van némi igazság, de a lány terve pedig túl kockázatosnak bizonyult.
- És ha az ékszer már eleve a Nagyúrnál van? - tippelt Perselus.
- Ne is mondd, az szörnyű lenne! A könyvet viszont egyelőre megtartom, érdekel, miről szól, a pálcával meg az a helyzet, hogy elpusztíthatatlan. Biztos ezért bírta ki az ezer évet ily sértetlenül.
Miközben Bella felbaktatott a klubhelyiségbe, egyre azon agyalt, vajon kitől kérhetne segítséget ezzel kapcsolatban. Mire felért, szerencsére meg is lelte a választ: előszedte Tom Denem naplóját, Kókezébe vette kedvenc pennáját, és írni kezdett az egyik, találomra kiválasztott üres lapra:
„Tudsz valamit Mardekár hagyatékairól?”
Tom azonnal válaszolt neki.
„Igen.”
Bellatrix újabb kérdéssel bombázta a kopott lapot, hátha Tom végre elhagyja szűkszavúságát.
„És, elárulnád?”
„Egy feltétellel.”
„Mi az?”
„Add nekem a nyakláncodat!”
Bella hátrahőkölt. Volt egy olyan sejtése, hogy ebből még nagy baj lesz, de azért csak tovább írt.
„Honnan tudsz te róla?”
„Nem mindegy? Nos, áll az alku, vagy nem?"
Tom egyre türelmetlenebbnek tűnt.
„Mire kell az neked?”
„Mert figyeltelek, és az a nyaklánc igazából nem a te tulajdonod.”
„Perselus nekem adta.”
„Nem is az övé, a hülye családja ugyan hogy máshogy szerezhetné az ingóságokat, mint lopással?”
„Akkor kié? És hogy érted, hogy figyelsz engem?”
„Attól, hogy egy naplóban élek, még figyelhetlek. És a nyakláncod igazából Voldemortot illeti meg, nem a tiéd.”
Bellatrix kezdett félni Tomtól, de esze ágában sem volt odaadni a nyakláncot egy olyan valakinek, akit nem is lát.
Kezdte átlapozni a naplót az elejétől a végéig, hátha így elterelheti Tom figyelmét, amíg kitalálja, mi legyen. Először csak üres lapokat talált, de aztán a keze ügyébe akadt egy cetli is, melyre már volt írva.
„Ki ezt olvassa,
Fontolgassa!
A napló a titkaimat tartalmazza.
Benne van a lelkem,
Ne hagyd, hogy elvesszen!
A vér árulói kezükbe ne vegyék!
Megérzem, ha mégis azt tennék.
Átok szálljon a fejedre,
Ha engedély nélkül lépsz be ebbe!
Szabadulj meg tőlem egy egyszerű módon:
Könyvtár, tiltott rész, a harmadik polcon.
Tudok mindent, adok bármit,
Csak mondd ki az Alohomorát máris!”
Bella eddig még sosem látta ezt a cetlit, pedig már számtalanszor végiglapozta a naplót, és felismerte rajta Tom kézírását is.
Értette, miről van ugyan szó, de azt nem tudta, hogy Denem miért tépett ki a naplójából egy lapot, és írt volna rá épp neki valamit?
Sajnos, a vizsgák közeledtével nem is nagyon volt ideje ezen agyalni, lefoglalta a görcsös tanulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése